Hochschwab 2010

( Mesék a hegyről -   VII.)

Keveset mondó cím; de ha van túra, amely megváltoztatta az életemet, hát ez az volt.

             Hajnali öt óra. Egyelőre csak én és a sárga Skoda (talán emlékeztek rá, régi útitársak?...) Ahogy ez volt eddig olyan sokszor.

Azután beszáll egy lány. Később egy srác, meg egy pár. Teljes a kihasználtság; elől ez kevésbé érezhető, hátulról azonban utólagos reklamáció érkezik kényelem tekintetében. Mivel azonban Budaörstől kezdve, jó négy órát mélyen aludtak, nem adok hitelt a panasznak ... De csak megérkezünk. Odakint pedig van elég hely, és a hangulat is tökéletes! Csakúgy mint az időjárás; novembert írunk ekkor, de ennek ellenére  hamarosan nyárias öltözékben kaptatunk felfelé a völgyben.

Süt a nap, idilli alpesi táj; az útitársak jól érzik magukat, a lány csinos és kedves... egyszóval minden kitűnő! Jól is haladunk, elérve a Traviessattel nyergét, még egy kiadós lemenet is belefér, meredek törmelékes ösvényen, talán felesleges óvatosságból elkerülendő a környék egyetlen rövid biztosított útszakaszát. Majd még egy emelkedő. Itt azért már kezd elég lenni (közel 1500 méter a mai szint), de a látvány kárpótol: lassan már alkonyodik; körülöttünk a mészkőfennsík változatos formái néhol még a nap utolsó sugaraiban fürdenek; míg a szakadékokban, töbrök alján már az éjszaka közeledik. Távolabb, a hátunk mögött pedig  vörösen izzanak az Alpok legkeletibb hegyei.

             Szerencsére ekkor már előttünk a menedékház. A szállás mindig kritikus pont; vajon olyan lesz-e amilyenre számítunk? Most különösen, mert az év ezen részében itt már nincs személyzet; az úgynevezett Winterraum áll rendelkezésre. Ezen fogalom jelentését igyekeztem részletezni útitársaim számára, felkészítve mindenkit egy hideg, kényelmetlen, padlásszerű helységben való éjszakázásra. Remélem bírni fogjuk.

      
 Kívülről egészen modernnek néz ki a ház! Hát még mikor benyitunk! Első pillanatban megcsap a kellemes trópusi meleg ... itt csak nem fűtenek??
            Mint kiderült, nem. A menedékház (azévi felújítása után) passzív házként lett kialakítva. Vagyis a nap energiáját felfogja, tárolja, hőt keringet stb külső energia felhasználása nélkül. Ennek eredményeképp a (ráadásul új priccsekkel felszerelt) téli szálláson huszonhét fokot mutat a hőmérő ...
Rajtunk kívül még két német tartózkodik a helységben. Hamar megbarátkozunk, egy üveg bor is előkerül; érthető módon a fáradtság ellenére kiválóan érezzük magunkat; a szállás pedig minden várakozást felülmúlt. Megnyugszom most már, mindenki bírta; az útitársak jól érzik magukat, az a lány meg különösen csinos ... Végül azért győz a kimerültség, nyugovóra térünk. Fekvőhely is van elég, de olyan meleg van hogy van aki inkább az előteret választja ...

               Másnapra november azért összeszedte magát. Köd, szél, és mindössze nulla fok van odakint. Sebaj! A háztól jó húsz perc alatt fent vagyunk a Hochschwab 2227 méteres csúcsán. Panoráma semmi, de öröm így is a nagy kereszt tövében --- és innen már inkább vízszintesen vagy lefelé megyünk. Nyugatnak tartunk, jó darabig  még a felhőben járunk, így a közelbe eső csúcsokat kihagyjuk. Lejjebb aztán oszlik a köd (nem baj, ebből is kellett ennyi; a felhők  hozzátartoznak a magas hegyekhez); borongós időben, de már a völgyekbe lelátva érjük el az utunkba eső Häuslalmhüttét. Jó meleg, párás ablakok, forralt bor (sofőrnek tea) ; már szinte télies hangulat ... De innen már végképp csak lefelé van, és néhány óra múlva ismét hazafelé utazunk ...

         Szép, szép, de mi volt ebben a különleges? Talán a kiváló szerző elfelejtett vagy elhallgatott volna valamit?
         Talán nem említette, hogy azon aznap volt először túravezető; és azt a novemberi hétvégét  azóta száznál több hasonló követte ...
         Lehet hogy elhallgatta, hogy az a bizonyos lány azóta a felesége; egy kisfiú és egy kislány anyukája ...
         És végül de nem utolsósorban nem említette meg, hogy az útitársak egyikének elévülhetetlen érdeme van abban hogy e történet szereplői aznap egymásra találtak - csakúgy mint rajtuk kívül alighanem még nagyon sok Túratárs ...

Nyomok és emlékek

„A természetben ne hagyj mást magad után, csak a lábad nyomát és ne vigyél el mást, csak az emlékeidet!” 

                    Kedves Útitársak, talán ti is találkoztatok már ehhez hasonló táblával az erdőben?
Ilyenkor az év vége felé, amikor rövidebbek a napok, hosszúak az esték, itt az alkalom gondolkodni, mérlegelni - ami, úgy gondolom szintén az ünnepvárás része - és ha jól kezeltük a tárgyi javak sürgető beszerzését, maradnia kellene időnek erre is! Mi az tehát amit tettünk, amit magunk után hagytunk; illetve amit alkalmunk volt elhozni kirándulásainkról! Talán kicsit nyugtalanító téma, de sokat foglalkozunk vele (és kizárólag mi tehetünk róla), ne kerüljük hát meg most sem!

A behavazott Vihorlát a Szinnai-kőről; 2019 február

         

  Elsősorban tehát lássuk lábnyomainkat! Nem elsősorban fizikai értelemben (bár egyre örvendetesen egyre többen vagyunk túrázók-hegyjárók, így ez sem lebecsülendő!); hanem sokkal inkább az ökológiai lábnyomunkra gondolok. (Azok kedvéért, akik nem ismernék ezt a fogalmat: az ökológiai lábnyom a Földnek akkora  területét jelenti amelyre szükségünk van élelmünk, vizünk és energiánk megszerzéséhez.)

Az Alacsony-Tátra gerincén, 2019 februárjában

           

               Mi, természetjárók, hegymászók, alighanem mindannyian környezetvédőnek tekintjük magunkat. Magától értetődőnek látszik, ugyanakkor minden amit teszünk, elkerülhetetlenül hatással van környező világunkra; és a fent említetthez hasonló lábnyomot  sajátos tevékenysgünkkel hagyunk magunk után mi, túrázók is. Gondolhatunk akár a hegyi infrastruktúra "fejlődésére" (így, idézőjelben, magam részéről legalább is): az egyre komfortosabb menedékházakra, az ezeket kiszolgáló utakra, felvonókra - vajon jó-e ez ? Vagy nézzünk végig magunkon, kedves útitársak, ruháinkon és felszerelésünkön, számba véve a vegyipar termékeit melyek nélkülözhetetlennek látszanak ahhoz hogy itt legyünk ... És mindenek előtt ne feledkezzünk el a közlekedésről, amivel alighanem a legnagyobb hatást gyakoroljuk környezetünkre. Mert a hegyek messze vannak. Utazni kell hát, ráadásul legtöbbször a tömegközlekedés célpontjai jellemzően nem azok az eldugott völgyek, ahol az aszfalt véget ér, időnk és kényelmünk okán autóval tesszük mindezt. Nem beszélve arról, ha még távolabbi horizontok felé pillantanánk és repülőre találnánk ülni ...

Május a Szulyói-hegyekben

             

            Önmagunk ennyi ostorozása után van e megoldás mindezekre?
Egyelőre nem túl sok.
Nem valószínű hogy a menedékházak helyett a többség ismét sátrat cipelne magával (tisztelet a kivételnek, és azoknak a helyeknek ahol még így lehet túrázni ...). És a komfortot is élvezzük; nem  ne tagadjuk le hogy jól esik az asztalnál elköltött vacsora, és a sör is amelyet nem magunknak kellett felvinnünk (ismét tisztelet e helyen azoknak a helyeknek és embereknek ahol és akik környezetbarát módon igyekeznek mindezt fenntartani - gondolhatunk itt akár a tátrai menedékházakhoz cipekedő serpákra vagy épp az osztrák hütték modern, megújuló energiát hasznosító technológiájára).

Máramarosi-havasok, 2019 június

 

 

            

             Felszerelésünkből és ruházatunkból sem valószínű hogy engednénk. Kétségtelen az is hogy ezek részben biztonságunkat szolgálják. Követelménynek érezzük  a maximális teljesítményt, és ezt elvárjuk a rajtunk vagy kezünkben lévő tárgyaktól is; de persze a divat követése is nagy kihívást jelent; és még egy erdei kiránduláson sem fogjuk szuperkönnyű túrabotjainkat a száz százalékosan bio eredetű furkósbotra cserélni. ...
És az utazás, mint a környezetvédelmi "főbűnök "egyike: vajon reális-e hogy egy tátrai túra helyett kiránduljunk inkább a budai hegyekben, mert ez kisebb terhelést jelent környezetünkre? Vagy hogy a hegymászó - ha idővel és anyagiakkal győzi - ne utazzon el mondjuk a Himalájába, hogy saját szemével lássa a hegyek hegyeit? Nem tartozik-e emberi természetünk lényegéhez hogy mindenhová eljussunk, lássunk, átéljünk, kipróbáljunk mindent saját érzékeinkkel, amire lehetőségünk van?
               

A háromezresek ösvényein (Hochalmspitze; 2019 július)

          

             Tehetünk-e valamit mindezek ellen?
Valamelyest igen. Mi, túrák szervezőiként is próbáljuk mérsékelni lábnyomunk méretét. Igyekszünk a hegyi létesítményeket lehető legkisebb mértékben igénybe venni: ahol lehet, hátunkon visszük sátrainkat; és mint nem feltétlenül szükségeset mellőzzük például a felvonók használatát. Utazásaink során pedig járműveinket legalább jó kihasználtsággal üzemeltetjük (erre is gondolj, kedves útitárs, amikor hárman szorongtok a hátsó ülésen ...) És ha távolabbra utaznánk, még egy pozitív hatást is említsünk meg: az anyagi erőforrások kiegyenlítését - vagyis a Föld szegényebb vidékein elköltött pénzünk (legalább részben) az ott élők helyben maradását és gyarapodását szolgálja.

Júliai-Alpok, 2019 augusztusában

 

 

 

 

             Azzal is segítünk, ha legalább felvetjük a kérdést. Ha válaszunk nincs is, legalább gyökeret verjen a köztudatban, hogy legyen majd valaki aki megoldást is hoz minderre.
                A legfőbb azonban amit tehetünk, az hogy megyünk.  Megyünk és vezetünk; megmutatjuk a hegyek, a természet csodáit annak aki nem látta még. Megyünk, járunk és mutatunk, míg egyre többen rácsodálkozunk a környező világra, egyre többen érzünk felelősséget környezetünk iránt.
Megyünk akkor is ha egyelőre ezt nem tudjuk úgy tenni hogy kárt ne okoznánk magunk körül. Ahogy  gyermekeink talán letépik az első virágot, véletlenül megölik a kezükbe kerülő pillangót - de ha nem visszük őket közel a természet csodáihoz, nem lesz aki megismerje, megszeresse és óvja mindezt!
És a megoldás a sok kérdésre is alighanem náluk lesz. Gyermekeink generációjánál, akik minderről még mit sem tudva, gondtalanul játszanak abban a természetben, amit mint tudjuk, nem örökölni fognak, hanem kölcsön kaptuk tőlük ...

***

        
                De lássuk az emlékeket is, melyeket lelkiismeretfurdalás nélkül vihetünk magunkkal!
Minthogy év végi bejegyzés lenne ez, elsősorban ennek az esztendőnek az emlékeit idézik a mellékelt képek is.

Október a Liptói-Tátrában ...

 

 

 

 

 

... A téli Vihorlát derékig érő havát, két ragyogó téli napot a Nagy-Fátrában és az Alacsony-Tátra gerincén; a tavaszi napfényt Tihanyban és a Pilis nyugati szélén; a Szulyói-hegyek csodaszép vasárnapját csakúgy mint a  medvekalandot a Madaras erdeiben és  az emlékezetesen vidám Kis-Fátra gerinctúrát ...  Túl a századik eseményünkön, nyáron  hosszas tervezés után végre eljutottunk a Máramarosi-havasok kárpátaljai részére; jártunk sziklán és gleccseren az Alpok háromezreseire vezető ösvényeken; és ferratáztunk a Júliai-Alpok vasalt útjain. Túráztunk idén a legkisebbekkel is, a kölyökcsapattal egy kicsit saját gyermekkoromat is felidézve, újra felfedeztünk egy sor közeli és látványos helyet, a Rám-szakadéktól a Nagy-Kevélyig. Ősszel ismét jártunk a Nagy-Fátrában és a Liptói-Tátrában;  az év végén pedig a Schneebergen köszöntöttük a Hegyek Napját.

... és a Mátra erdejében

          

            Kép persze nincs mindenről. Vannak utak ahol ahol a zsákban marad a fényképezőgép mert köd rejti a tájat, ahol a nehézségekkel vagyunk elfoglalva, ahol hideg van és kezünket sem szívesen használjuk; de van hogy jobb csak nézni és hallgatni egymást. Vannak utak, amelyekről nem lehet képet készíteni. Belső utak, embertől emberig, első kézfogástól a barátságig, utak a kérdéstől a válaszig; és öröm, csalódás, izgalom és boldogság - érzések melyeket átélünk ott kint, a hegyek között, egymás között; emlékek, amelyeket kép nem őriz, de egyre gyűlnek és visszük magunkkal az élet útján - és csodálatos módon egyre könnyebb lesz tőlük a hátizsák :o)

Decemberi Schneeberg-túra

              

 Kedves Útitársak, remélhetőleg Ti is hasonló emlékeket vittetek haza az idei évből! Ezúton is kívánunk mindannyiunknak boldog Karácsonyt és hasonló élményekben bővelkedő új évet! 

                                                                                  A Kárpát-Túra csapat

"Menj fel hát ha képes vagy" - Júliai-Alpok

Júliai-Alpok (olasz rész); 2019. augusztus

 

             

                   Nem először járunk ezen a vidéken; 2013-as Triglav-túránk után ezúttal a hegység Olaszországhoz tartozó vonulatát kerestük fel. Nem véletlen hogy ismét ide jöttünk: megunhatatlan különleges táj. Talán valahol itt van Európa közepe. A találkozások helye. Az Alpok a partvidékkel, mediterrán az alpesi tájjal, a latin, szláv és germán kultúra találkozik ( vagy ütközik, a történelem fordulataitól függően ... nem véletlenül eredetileg első világháborús helyszínekre vezető sorozatunkba szántuk ezt az utat) ezen a vidéken.
                És persze különleges maga a hegy is. Döbbenetes szintkülönbségek, lélegzetelállítóan szaggatott sziklavilág; és szépségében pedig a Dolomitokkal egyenrangú látvány. Itt jártunk tehát ismét, nem először és valószínűleg nem utoljára - alább röviden három szép nap krónikája!

Augusztus 10. szombat - Jof di Montasio

 

 

"Menj hát fel ha képes vagy" -  Dante sorai a Jof di Montasio-ra vezető úton

               Dél elmúlt, mire az utazás után megérkezünk a Giacomo di Brazza menedékházhoz. De mára még vannak terveink! Célunk mindjárt a hegycsoport legmagasabb orma, a 2753 méteres Jof di Montasio. Kicsit késői az indulás valóban, a ház személyzete is igyekszik lebeszélni, a konyha zárását is kilátásba helyezve ... De az idő stabil, mi pedig megyünk. Mindenesetre az említett ultimátum szapora haladásra sarkall... de egy óra múltán a délutáni hőségben még mindig a legelőkön járunk. Aztán lassan nyerni kezdjük a szintet is végre, és hamarosan megérkezünk a sziklás szakasz beszállásához, ahol a címben idézett, kőbe vésett Dante-sor fogadja a csúcsra aspirálókat (nem mindenki érti, így nem okoz nagyobb aggodalmat...). Innen kezdve a sziklák, acélsodronyok és a kőszáli kecskék birodalmában járunk.  Előbbiek stabilak és biztonságot adnak, a kecskék pedig vidáman szökellnek felettünk, gondtalanul szórva a köveket a nehézkesen közlekedő kétlábúakra ... Nemsokára elérjük az út ikonikus részét, ez "Pippan létrája", mely hatvan méter hosszan (pontosabban magasan) ringatózik a fal mentén.

Kecskeportré

Pippan létrája - a ködben még van vagy hatvan méter ...

Időközben köd vesz körül , így nem élvezhetjük teljes hosszában a látványt ( van aki örül ennek ... ). Majd a létra végeztével elfogy a vas, az utolsó (nem rövid) szakasz élvezetes, könnyű mászás a gerincen, és ráadásképp, felhők felett állhatunk a hegytetőn! Gyors fotó, majd indulunk is lefelé, ahol jöttünk. Vissza a felhőbe, ereszkedés, létra, drót, kőzápor... Dante hőseivel ellentétben lemenetben is végig kell járnunk a Purgatóriumot, de utána kisüt a nap, simogat a kora esti fény, és megjelölt időre vacsoraasztalnál ül a társaság. Küldetés teljesítve.

Jof di Montasio - már karnyújtásnyira ...

 

 

... és végre a felhők felett!

 

 

 

Augusztus 11., vasárnap - via ferrata Ceria Merlone

Forcella de lis Sieris - az utolsó gyaloglós szakaszon

                     Hosszú út van tervezve mára, lehet túlságosan is ...a ház gondnoka ismét próbál jobb belátásra bírni - mint látni fogjuk ezúttal legalább részben igaza lett - de ezúttal is maradunk tervünknél, indulunk felfelé, első célunk, a Ceria Merlone ferrata- út felé. Két óra gyaloglás után köd vesz körül, itt, a Forcella de lis Sieris nyerge után kezdődik a drótos szakasz.

Forcella de lis Sieris

Biztosított szakaszok váltakoznak könnyű de szabad mászással a hosszú gerinc mentén. Leginkább nem a tetején (kivétel a Modeon del Buinz csúcsa, kis bivakházzal), hanem a gerinc alatt vezet az út, elég magasan ahhoz hogy legyen hová leesni, és elég alacsonyan hogy fent is legyen szikla ahonnét kövek jöhessenek le ... A biztosítás is néhol elég ötletszerű, a könnyen járható, lépcsőház jellegű részeken hűségesen kísér a sodrony, míg egy-egy szellős párkányon az út kiépítői erősen bíztak egyensúlyérzékünkben ... Végtelen hosszúnak tűnik az út, a ködben nem látunk sokat magunk körül, lehet koncentrálni a mászásra ... Majd végül a Forcella de Lavinal dell'Orso nyergénél ér (közel) vízszintes talajt a lábunk.

Ilyen terepen vezet a Ceria Merlone-út

Via ferrata Ceria Merlone

           Innen még hosszú az út a Pellarini menedékházig, de (egy darabig) könnyű lesz a terep. Elhaladunk a jelenleg üzemen kívüli Corsi ház mellett, ahol kavernák és a sziklafalba vágott lőrések emlékeztetnek a Nagy Háború szomorú eseményeire.

A ma olyan békés hegyek jó száz éve erődként szolgáltak

Már kapaszkodnánk felfelé a Forcella Riofreddo hágójába, mikor csapatunk előrébb járó része jelzi hogy a hegy túloldalán váratlanul nehéz a terep. Mivel ők letettek az utolsó napi csúcstámadásról (a Jof Fuart, 2666 m lett volna a cél), nem feltétlen érdemes nekünk is elmenni odáig. Annál is inkább hogy autóink első napi szállásunk közelében várakoznak, vagyis visszatérésünkkel megkönnyíthetjük a csapat holnapi egyesítését. Így visszafelé vesszük az irányt, hosszan de nehézség nélkül keresztezzük a hegy déli oldalát, ismét élvezve az este fényeit, sőt, mire a házhoz érünk már a holdfény is megcsillan a legelő friss tehénlepényein ... De a Brazza-házban kapunk szállást, vacsorát,  és általában győzteseknek kijáró fogadtatásban részesülünk, mintha nem éppen visszafordultunk volna ...

Esti fények a hegyen

Augusztus 12., hétfő

 

 

Lago di Predil

                
                  Ez a nap a levezetésről szól. Levezetek a hegyi úton, hogy visszahozzam a másik két sofőrt autóikhoz. Mivel ők nagyobb utat tesznek meg gyalog, van idő előtte  hogy strandoljunk kicsit a Lago di Predil tópartján (igen, ilyen is előfordulhat egy "Kárpátos" túrán ...)
Majd végül mégegyszer levezetünk, nemcsak a hegyről de további jó ötszáz kilométert hazáig, zárva ezzel a három napos kalandozásunkat a Júliai-Alpokban.

Szöveg: Hunyadi László
A fotókat Győrfi Boglárka, Győrfi Károly, Brieger Sándor és Hunyadi László készítették.
> További képek

Magas-Tauern két felvonásban

    

            Ha Nyugat felé indulunk az Alpokban, egyre nőnek a hegyek ... az első, igazi nagy csúcsokat pedig az ausztriai  Magas-Tauern  vonulata rejti. Ezek már "tudnak mindent": magasságuk háromezer méter felett van, a csipkézett gerincek és vad sziklafalak alatt gleccserek nyújtóznak, a völgyek mélyén pedig tengerszemek csillognak. Itt jártunk ezúttal, túráztunk, havat tapostunk, dróton kapaszkodtunk és másztunk kitett gerinceken - íme a hétvége rövid története, két felvonásban!

Előjáték - Kölnbreinspeicher víztározó

 

Kölnbreinspeicher

   
           Utunk  közel 1900 méteres magasságban, a Kölnbreinsperre völgyzáró gátnál kezdődik. Monumentális betonfal állja a víz útját, mögötte mélykék víztömeg ragyog a hegyek ölelésében. Szép? Vagy tönkretett táj? Lehet tűnődni. Mindenesetre a gleccserek fogyatkozásával és a tiszta energia termelésével az efféle beavatkozás egyre kevésbé kérdőjelezhető meg. Vajon erre a sorsra jut előbb-utóbb minden patak, minden völgy?- ilyesmin gondolkodom amíg a közel hat kilométer hosszú tó mentén ballagunk. Zöld hegyi rétek, virágok, tehenek, kecskenyáj kíséri utunkat - idilli táj, de majd holnap lesz még zordabb is ... Kétórás gyaloglás után meg is érkezünk az Osnabrücker menedékházhoz, amely három éjszakára otthonunk lesz a háromezresek között. Korán érkeztünk, vacsora előtt marad még idő a felszerelés összepakolására, beállítjuk a hágóvasakat, és nincs hátra más, mint időben nyugovóra térni a közös hálóteremben...

Első felvonás: Hochalmspitze - a Tauern királynője

             ... mert itt a hegyek között korán érkezik a reggel. Pontosan négy órakor. Egy órával később pedig már úton is vagyunk. A nagyobb dobást választjuk elsőnek, tekintve az hogy idő használhatónak ígérkezik. Mai célunk a 3360 méteres Hochalmspitze. Ha a Magas-Tauern királya a Grossglockner, a Hochalmspitze nyilvánvalóan a Tauern királynője. Négy gerinc, közöttük négy gleccser, minden égtáj felé.Vonzó cél tehát, ráadásul változatos útvonalon.

Odafenn kel a nap (Hochalmspitze)

              Az indulás keveset sejtet mindebből. Mocsaras völgyben, vízszintes terepen talpalunk jó másfél kilométert, mielőtt bármit is tennénk a gravitáció ellen ... De aztán jön a az emelkedés. Először  a Grosselend-gleccser 1850-es években emelt morénájára kapaszkodunk fel, végighaladunk az élen, majd még meredekebben a gleccser jelenlegi végéig. hómezők, ferde táblák nehezítik a haladást, hamarosan elérkezünk a Preimlscharte alatti, újonnan kiépített biztosított szakaszhoz. A csapat egy része nem folytatja innen, mi pedig nekivágunk a rövid, de meglepően meredek drótkötéllel biztosított falnak. Lépés szinte semmi, némi nyers erőt igényel a dolog, miközben alattunk szinte hívogatóan egyszerűnek tűnik a sáros (és nyilván kőhullásgyanús) törmelékfolyosó, melynek elkerülésére a rövid klettersteig hivatott. A küzdelem azonban rövid, és máris fenn állunk a kis nyeregben, a Hochalm-gleccser partján. Innen látom hogy előttünk járó kötélcsapatunk a hosszabb de nehezebb utat választotta ... Nosza, mi toronyiránt indulunk az Elendköpfe tornyai mentén, az időközben ködbe borult csúcs felé. Igyekszem szintvesztés nélkül vezetni a kis csapatot; járatlan gleccseren törve az utat, egy kis kaland, mint régen, hozzá meg a sok év tapasztalata adta biztonság, így együtt nagyon jó érzés ... Elememben vagyok, végül az utolsó, ötven fokhoz közelítő lejtőnek is nekimennék, de erről azért le lehet beszélni ... így a Grosselendkopf nyergéből törmelékes gerincen közelítünk tovább. A törmelék azután nagy tömbökre vált, és aggasztóan keskenyedik; ráadásul oszlik a köd, és meglátjuk a csúcsot, odafenn útitársainkkal, légvonalban alig karnyújtásnyira de többszáz méteres mélység túloldalán. Most kezdek igazán aggódni, ha itt nem jutunk át az milyen fiaskó lenne... de szerencsém van, a gerinc engedelmesen beleolvad az előcsúcs tömegébe. Innen még rövid, de annál szellősebb gerinc vezet a keresztig.

Hochalmkees

Összetalálkozunk előttünk járó társainkkal, majd együtt indulunk lefelé. A Preimlscharte nyergéből visszanézek mégegyszer a hómezőn kanyargó nyomainkra - kilométerekre látszik, remélem maradandót alkottunk, talán egész szezonban ezen jár mindenki... Már amennyire maradandó bármi is, hisz fogy a gleccser, omlanak a hegyek is ... de nincs helye az elmélkedésnek. Hosszú még az út, szinte este van mire megérkezünk - de megérte, hiszen elnyertük a Királynő kegyét ...

Hochalmspitze

Második felvonás: Ankogel

 

 

Hajnal a völgyben

              Ismét reggel van, ismét öt óra, ezúttal ellenkező irányba indulunk. Itt gyorsan nyerjük a szintet, elhaladunk a Fallbach vízesése mellett, majd hómezőt hómező követ, köztük egész meredek is akad ("hogy jövünk itt le?!"). Hágóvasat veszünk, a csákány azonban kevésbé népszerű ... végül egy szerencsésen végződő kicsúszás azután mindenkit meggyőz erről. Hamarosan elérjük a gleccser beszállását, bekötözködünk, és hosszasan tapossuk a tűző napon olvadozó havat. Jóval háromezer méter felett elérjük a végső sziklagerincet. Innen  magam megyek csak tovább, könnyű de helyenként meglehetősen keskeny és kitett gerincen a csúcsig, ahol ezúttal is találkozunk az elöl haladó társainkkal.

Ankogel - az utolsó szakasz

Ankogel

              Visszafelé szintén hölgytársaság jut osztályrészemül. Elhagyva a gleccsert, minden hómezőnél hágóvas fel és le, így van időm gyönyörködni a tájban is. Lassan, de biztosan elérkezik az a hely is ahol "hogy megyünk itt le ?!". Elkél a biztató szó csakúgy mint a biztosító kötél ... de mire a legmeredekebb részre érünk - lám mily szeszélyes a női lélek - hát jó lenne mégis kipróbálni azt a kicsúszást ... Sor kerül erre is, kötéllel, ellenőrzött körülmények között. Azután már könnyebb a terep, minden jóra fordult, elmúlik minden feszültség. Visszatérünk a zöldbe, délutáni fény simogatja a völgyet mire visszaérünk a házhoz.

              Az utolsó nap a finálé: reggeli séta, ismét a víztározó partján. Szemberagyog a kelő nap, ahogy egyedül baktatok, kicsit magányosan, de kicsit meg jó is így ... Kicsit sajnálom hogy nem volt mindenkinek egyértelműen sikeres a túra. Remélem azért jól érezte magát mindenki, nem volt csalódás?! Annak ellenére hogy talán nehezebb volt mint gondoltuk. Ennyien még nem fordultak vissza. Ennyiszer nem vettünk fel még hágóvasat, nem kötözködtünk be ennyiszer ... Gyakorlásnak mindenképp jó és hasznos volt. És a hegyen mindig tanulunk, az is aki első lépéseit teszi, és az is aki sokadszor jár ott. Ugye Ti is így gondoljátok?

Kép és szöveg: Hunyadi László
>További képek

Téli Schneeberg - túra a felhők fölé

           Többedik újratervezés után végre csak útra keltünk, hogy ne maradjunk téli magashegyi túra nélkül...  Cél az alsó-ausztriai Schneeberg - az Alpok hozzánk legközelebbi kétezres hegye. Az időjárás most sem ígérkezett tökéletesnek, de ha nem is verőfényes időben de legalább biztonságos körülmények között reméltük a csúcsot meghódítani.
          Péntek délutáni indulással, épp sötétedésre érkezünk a hegy lábához. A sípályán kaptatunk fel a házhoz, ködös éjszakában, nem sokat érzékelve a környező tájból, egy óra alatt érünk az Edelweiss házhoz.

Ennek is van hangulata, de...

Kellemes vacsora és nyugodalmas jó éjszaka után másnap reggel hasonlóan borongós idő fogad. A legnagyobb biztonságot szem előtt tartva, átkerülünk a hegy kevésbé meredek nyugati oldalára, és innen közelítjük a csúcsokat. Ezerötszáz méter körül körülfog az eddigieknél is sűrűbb köd, sínyomokon és az útjelző karók mentén kapaszkodunk, némi reménnyel hogy talán majd fent... és igen! Lassan halvány derengés váltja fel a szürkeséget, előbukkan a homályon át a nap, és éppen hogy, de a Kaiserstein 2061 méteres csúcsán már alattunk a felhőtenger! A hegyek csodája, jutalom minden fáradságért!

... soha ne add fel a reményt! (Kaiserstein)

Rövid pihenőt tartunk a szinte teljesen hó alá került Fischerhüttében, majd felsétálunk a legmagasabb pontra, a 2076 méteres Klosterwappen csúcsra, ahol megcsodáljuk a tetőn álló távközlési tornyokat, melyeket szürreális jégszobrokká változtatott a zúzmara. A napsütés ellenére azonban a szél hideg, így nem időzünk soká Felhőtenger szigetén, hanem alámerülünk ismét a homályba... utunk végére aztán a köd is oszlik, búcsúzóul a völgyek látványát sem mulasztjuk el, mielőtt járműveinkhez visszaérkezünk.

Alámerülünk...

...és egy vidám túra vége

A fotókat Hunyadi László készítette.
> További képek

Két nap az Alpokban

A Keleti-Alpok két arca - két napban

Enns-völgyi Alpok

 

           A hegyek mosolygós, napos oldala. Fehérlő szirtek, zöld legelők és megannyi kis természetes sziklakert a törmeléklejtők kövei között.
           Utunk az Oberst Klinke menedékháztól indult. Mindjárt elsőnek a fenyők felett tornyosuló Kalbling impozáns sziklapiramisát vettük célba. Ebből a nézőpontból alig hihető, de a falakat és pilléreket elegánsan megkerülve,nehézség nélkül jutunk fel a 2196 m-es csúcsra. Utána következik még két szép mészkőhegy: a Sparafeld 2247 m)és végül a Rifflspitz (2106 m); a legkisebb de talán legszebb úton elérhető mindhárom közül.

Kalbling

Rifflspitz

Alacsony-Tauern

 

           Az Alpok központi vonulata komorabb vidék. A hegygerincek végtelen hullámokként sorakoznak egymás mögött; szürke, zöldesbe hajló színe van a zuzmó borította köveknek; a magasan fekvő katlanokban még hófoltok olvadoznak, a völgyekben pedig vízesések zuhogása hallatszik. Cserében a csúcsok közt rejtőző tengerszemek kékje enyhíti a zord hangulatot.
Kiindulópontunk ezúttal a Hohenteuern felett található Edelrautehütte volt. A menedékháztól indul a klasszikus körtúra, amelyet követve elhaladtunk a Scheibelsee mellett, majd a Grosser Bösenstein 2448 m-es csúcsára kapaszkodtunk, néhol kezeinket is igénybe véve. Ezután,végig a  gerincen maradva kereszteztük a Kleiner Bösenstein (2395m) és a Grosser Hengst 2159 m-es csúcsait, mielőtt a völgybe ereszkedve, hat kétezres csúcs "meghódítása" után, kétnapos kalandunk végére értünk.
  

Az Alpok főgerincén (mögöttünk a Grosser Bösenstein)

Egy a Tauern tengerszemei közül: Grosser Scheibelsee

A fotókat Hunyadi László készítette.
> További képek

Májusi Hochschwab-túra

          Képzeljük el a mi Bükk hegységünket jó kétszeres méretben! Déli oldalon a "kövek" több száz méteres falakkal zuhannak alá, a kopár fennsík fölé szelíd vonalú csúcsok emelkednek; a töbrök mélyén pedig egész nyáron kitart a hó... Ilyen a Hochschwab hegység, a Keleti-Alpok egyik jellegzetes tája. Májusi túránkon még hómezők tarkázták a fennsíkot, míg az erdőhatár közelében már havasi virágok élvezték az év talán első, igazi nyárias napjait.

Trawiessattel

          Utunk a Bodenbauer fogadótól (St. Ilgen felett) indulva felvezetett a Trawiessattel nyergébe, majd a Graf Meran-ösvényen a Schiestlhaus menedékházhoz érkeztünk. Még aznap meglátogattuk a fél órányira emelkedő 2277 méteres Hochschwab csúcsot, a hegység legmagasabb pontját.

A csapat a Zagelkogel 2254 m-es csúcsán

 Másnap ismét felkapaszkodtunk ide, majd nyugat felé, útba ejtve a Zagelkogel (2254 m) és Hochwart (2210 m) csúcsokat, a fennsíkon túráztunk a Häuselalm-ig, ahonnan végül leereszkedtünk járműveinkhez.

Havasi harangrojt - a mészkőhegyek tavaszi dísze

> További képek
A fotókat Győrfi Károly és Hunyadi László készítették.

Monte Rosa 2015 augusztus

  

    
               Az idei forró nyár végén, mintegy felüdülésképpen, végre ellátogattunk a nagy havas hegyekbe  is! Az Alpok legnagyobbjai között, a Monte Rosa-csoportban, a "négyezresek  hazájában" a  magas csúcsok közül sorolni lehet azokat amelyeken ( ha nem is mindenki mindenhol) fennt álltunk: Punta Gnifetti, Zumsteinspitze, Ludwigshöhe, Balmenhorn, Schwarzhorn, Pyramide Vincent... Bár viszonylag könnyen meghódítható hegyekről van szó ( már ha van beszélhetünk ilyenről négyezresek esetében), tegyük hozzá hogy felvonó használata nélkül jutottunk fel rájuk, ami nem kis mértékben növeli a hódítás értékét! Az időjárás is velünk volt, a forró nyár olvadása után kiadós havazás adott okot az aggodalomra, de érkeztünkre ragyogó napsütés és tökéletes hóviszonyok fogadtak - alább egy kis válogatás a túrán készült képekből!

Hajnal a felhők felett

Schwarzhorn - a meredekebb csúcsok egyike

Csoportkép fent... (Zumsteinspitze)

...és "lent" (Capanna Gnifetti)

> További képek
A fotókat Győrfi Károly és Hunyadi László készítette.