1920 - ami elveszett és ami megmarad

                Az ima nem talált meghallgatásra. Felavatása után alig negyed századot ért meg a képen látható, a millenium évében a Gerlachfalvi-csúcson elhelyezett emléktábla.

               De talán ez lett volna a legkevesebb. Az ország területének nagyobb része elveszett;  a magyar lakosság milliói  kerültek idegen hatalmak uralma alá. Az új határokon kívül rekedt magyar ajkúak számára ha a szülőföld meg is maradt, a haza távolivá, sőt részben elérhetetlenné lett.

             A trianoni "szerződés" igazságtalansága nyilvánvalóan vitán felül áll; mára remélhetőleg részben a diktátum nyerteseinek számára is. Nekünk olyan évforduló ez, amelyet nem lehet szó nélkül hagyni - a politika ugyan nem  tárgyunk és  írnak is mostanság erről eleget; de olyan évforduló ez, amit szó nélkül hagyni nem lehet - ha ezúttal kicsit más szemmel nézve is.

  

        Száz évvel ezelőtt az egykori ország földrajzi egysége is semmivé lett. A - lényegében a Kárpát-mendencét lefedő - Magyarország  folyói immár a határokon túl erednek;  és az alföldeket koszorúzó hegyvidék ásványkincseivel, erdőségeivel szinte teljesen az elcsatolt területen maradtak. Teljes egészében a határon túlra került az egykori ország határvidékét képező - és nekünk túrázóknak különösen érdekes - Kárpátok magashegységi tája.

Látni kell ugyanakkor, hogy a régi Magyarország hegyvidékeit  nagyrészt a mai utódállamok nemzetiségei lakták akkoriban is. Bár számos város magyar többséget tudhatott magáénak, a magyar nyelvterület - a Székelyföld kivételével - nem terjedt túl a síksági-középhegységi, lombos erdők övével kijelölhető határon. Elég ha ránézünk a Monarchia 1890-es években készült részletes térképeire, bizony nem sok magyar elnevezést látunk ezeken a tájakon. Alighanem kevesebbet mint néhány későbbi, kissé erőltetett kiadásban. Akkoriban a Vihorlát nem volt Viharlátó, a csak térképen szerepelt a Juhász-kő; és a Hóvár nevet sem találjuk sehol a Hoverla helyén akkoriban.

            Volt-e, van-e hát valami közünk még az egykori Nagy-Magyarország magas hegyeihez? Különösen száz év után?

            Van, természetesen. mindenekelőtt, a már említett Székelyföldet ahogy sok évszázada, ma is szinte tisztán magyar nyelvű népesség lakja, sajátos kultúrával, nyelvezettel; a magyar etnikumban egyedülálló, hegyvidéki életformával.

           Másutt pedig a hegyvidék felfedezői a helyi lakosok mellet  - vagy inkább helyett - az utazók, a városi polgárok voltak.A hegyi turizmusról már a XVI-XVII századból szólnak az első emlékek; a későbbiekben pedig egyre inkább a magyar értelmiség képviselői lettek elsősorban a Tátra, majd más vidékek feltárói. Gondoljunk az Erdélyi- és a Magyarországi Kárpátegyletre; de akár sokak közül például Komarniczki Gyulára vagy Czárán Gyulára;  ha képzeletben ránagyítunk a Magas-Tátra vagy a bihari hegyvidék térképére, már számos magyar nevet találunk, ezen lelkes turisták (nemegyszer felfedezők)  jóvoltából. Munkájukat őrzik az akkoriban épült és részben azóta álló menedékházak, az első kiépített turistautak, mint például a térképrészleten látható "Hunfalvyhütte" a Felkai-tó közelében; vagy a tátrai üdülőtelepeket összekötő Klotild út (ma Cesta Slobody) csakúgy mint a Felső turistaút (Magistrála) egyes szakaszai.

Részlet a Tátra térképéről, a XIX. század végén

             Van- e hát ami megmaradt mindebből? Lehet-e tenni még bármit is?

           Ha magyar nyelvű felirat nélkül is, de a  "legmagasabb oltár" ma is ott van. Áll még a Hargita; a Kárpátok vidéke sokhelyütt alig változott száz éve. 

Menj el és nézd meg, kedves Útitárs!
            Járd be Erdély mesés tájait; ahol talán Ábel járt előtted a rengetegben! Túrázz a  Fogaras gerincén a határőrök ösvényén; a máramarosi fenyvesek között, és kapaszkodj fel a Tátra csúcsaira, amelyek közül nem egynek magyar felfedezők adtak nevet! Hagyd ott lábnyomod Te is, ahol akár vér szerinti őseink, akár szellemi elődeink jártak! Tudd hogy kik taposták előtted az utat, és emlékezz hogyan nevezték! Ahogy ismered Pozsony és Kolozsvár nevét, ha tudod hogy  Erdélyben a Nagy-Hagymáson és az Öcsém-tetőn jártál; vagy a Tátrában a Tarpataki-völgyből kapaszkodsz fel a Vöröstorony-hágóra - ami a miénk nem vész el végleg.

Nem, nem soha.

Nyomok és emlékek

„A természetben ne hagyj mást magad után, csak a lábad nyomát és ne vigyél el mást, csak az emlékeidet!” 

                    Kedves Útitársak, talán ti is találkoztatok már ehhez hasonló táblával az erdőben?
Ilyenkor az év vége felé, amikor rövidebbek a napok, hosszúak az esték, itt az alkalom gondolkodni, mérlegelni - ami, úgy gondolom szintén az ünnepvárás része - és ha jól kezeltük a tárgyi javak sürgető beszerzését, maradnia kellene időnek erre is! Mi az tehát amit tettünk, amit magunk után hagytunk; illetve amit alkalmunk volt elhozni kirándulásainkról! Talán kicsit nyugtalanító téma, de sokat foglalkozunk vele (és kizárólag mi tehetünk róla), ne kerüljük hát meg most sem!

A behavazott Vihorlát a Szinnai-kőről; 2019 február

         

  Elsősorban tehát lássuk lábnyomainkat! Nem elsősorban fizikai értelemben (bár egyre örvendetesen egyre többen vagyunk túrázók-hegyjárók, így ez sem lebecsülendő!); hanem sokkal inkább az ökológiai lábnyomunkra gondolok. (Azok kedvéért, akik nem ismernék ezt a fogalmat: az ökológiai lábnyom a Földnek akkora  területét jelenti amelyre szükségünk van élelmünk, vizünk és energiánk megszerzéséhez.)

Az Alacsony-Tátra gerincén, 2019 februárjában

           

               Mi, természetjárók, hegymászók, alighanem mindannyian környezetvédőnek tekintjük magunkat. Magától értetődőnek látszik, ugyanakkor minden amit teszünk, elkerülhetetlenül hatással van környező világunkra; és a fent említetthez hasonló lábnyomot  sajátos tevékenysgünkkel hagyunk magunk után mi, túrázók is. Gondolhatunk akár a hegyi infrastruktúra "fejlődésére" (így, idézőjelben, magam részéről legalább is): az egyre komfortosabb menedékházakra, az ezeket kiszolgáló utakra, felvonókra - vajon jó-e ez ? Vagy nézzünk végig magunkon, kedves útitársak, ruháinkon és felszerelésünkön, számba véve a vegyipar termékeit melyek nélkülözhetetlennek látszanak ahhoz hogy itt legyünk ... És mindenek előtt ne feledkezzünk el a közlekedésről, amivel alighanem a legnagyobb hatást gyakoroljuk környezetünkre. Mert a hegyek messze vannak. Utazni kell hát, ráadásul legtöbbször a tömegközlekedés célpontjai jellemzően nem azok az eldugott völgyek, ahol az aszfalt véget ér, időnk és kényelmünk okán autóval tesszük mindezt. Nem beszélve arról, ha még távolabbi horizontok felé pillantanánk és repülőre találnánk ülni ...

Május a Szulyói-hegyekben

             

            Önmagunk ennyi ostorozása után van e megoldás mindezekre?
Egyelőre nem túl sok.
Nem valószínű hogy a menedékházak helyett a többség ismét sátrat cipelne magával (tisztelet a kivételnek, és azoknak a helyeknek ahol még így lehet túrázni ...). És a komfortot is élvezzük; nem  ne tagadjuk le hogy jól esik az asztalnál elköltött vacsora, és a sör is amelyet nem magunknak kellett felvinnünk (ismét tisztelet e helyen azoknak a helyeknek és embereknek ahol és akik környezetbarát módon igyekeznek mindezt fenntartani - gondolhatunk itt akár a tátrai menedékházakhoz cipekedő serpákra vagy épp az osztrák hütték modern, megújuló energiát hasznosító technológiájára).

Máramarosi-havasok, 2019 június

 

 

            

             Felszerelésünkből és ruházatunkból sem valószínű hogy engednénk. Kétségtelen az is hogy ezek részben biztonságunkat szolgálják. Követelménynek érezzük  a maximális teljesítményt, és ezt elvárjuk a rajtunk vagy kezünkben lévő tárgyaktól is; de persze a divat követése is nagy kihívást jelent; és még egy erdei kiránduláson sem fogjuk szuperkönnyű túrabotjainkat a száz százalékosan bio eredetű furkósbotra cserélni. ...
És az utazás, mint a környezetvédelmi "főbűnök "egyike: vajon reális-e hogy egy tátrai túra helyett kiránduljunk inkább a budai hegyekben, mert ez kisebb terhelést jelent környezetünkre? Vagy hogy a hegymászó - ha idővel és anyagiakkal győzi - ne utazzon el mondjuk a Himalájába, hogy saját szemével lássa a hegyek hegyeit? Nem tartozik-e emberi természetünk lényegéhez hogy mindenhová eljussunk, lássunk, átéljünk, kipróbáljunk mindent saját érzékeinkkel, amire lehetőségünk van?
               

A háromezresek ösvényein (Hochalmspitze; 2019 július)

          

             Tehetünk-e valamit mindezek ellen?
Valamelyest igen. Mi, túrák szervezőiként is próbáljuk mérsékelni lábnyomunk méretét. Igyekszünk a hegyi létesítményeket lehető legkisebb mértékben igénybe venni: ahol lehet, hátunkon visszük sátrainkat; és mint nem feltétlenül szükségeset mellőzzük például a felvonók használatát. Utazásaink során pedig járműveinket legalább jó kihasználtsággal üzemeltetjük (erre is gondolj, kedves útitárs, amikor hárman szorongtok a hátsó ülésen ...) És ha távolabbra utaznánk, még egy pozitív hatást is említsünk meg: az anyagi erőforrások kiegyenlítését - vagyis a Föld szegényebb vidékein elköltött pénzünk (legalább részben) az ott élők helyben maradását és gyarapodását szolgálja.

Júliai-Alpok, 2019 augusztusában

 

 

 

 

             Azzal is segítünk, ha legalább felvetjük a kérdést. Ha válaszunk nincs is, legalább gyökeret verjen a köztudatban, hogy legyen majd valaki aki megoldást is hoz minderre.
                A legfőbb azonban amit tehetünk, az hogy megyünk.  Megyünk és vezetünk; megmutatjuk a hegyek, a természet csodáit annak aki nem látta még. Megyünk, járunk és mutatunk, míg egyre többen rácsodálkozunk a környező világra, egyre többen érzünk felelősséget környezetünk iránt.
Megyünk akkor is ha egyelőre ezt nem tudjuk úgy tenni hogy kárt ne okoznánk magunk körül. Ahogy  gyermekeink talán letépik az első virágot, véletlenül megölik a kezükbe kerülő pillangót - de ha nem visszük őket közel a természet csodáihoz, nem lesz aki megismerje, megszeresse és óvja mindezt!
És a megoldás a sok kérdésre is alighanem náluk lesz. Gyermekeink generációjánál, akik minderről még mit sem tudva, gondtalanul játszanak abban a természetben, amit mint tudjuk, nem örökölni fognak, hanem kölcsön kaptuk tőlük ...

***

        
                De lássuk az emlékeket is, melyeket lelkiismeretfurdalás nélkül vihetünk magunkkal!
Minthogy év végi bejegyzés lenne ez, elsősorban ennek az esztendőnek az emlékeit idézik a mellékelt képek is.

Október a Liptói-Tátrában ...

 

 

 

 

 

... A téli Vihorlát derékig érő havát, két ragyogó téli napot a Nagy-Fátrában és az Alacsony-Tátra gerincén; a tavaszi napfényt Tihanyban és a Pilis nyugati szélén; a Szulyói-hegyek csodaszép vasárnapját csakúgy mint a  medvekalandot a Madaras erdeiben és  az emlékezetesen vidám Kis-Fátra gerinctúrát ...  Túl a századik eseményünkön, nyáron  hosszas tervezés után végre eljutottunk a Máramarosi-havasok kárpátaljai részére; jártunk sziklán és gleccseren az Alpok háromezreseire vezető ösvényeken; és ferratáztunk a Júliai-Alpok vasalt útjain. Túráztunk idén a legkisebbekkel is, a kölyökcsapattal egy kicsit saját gyermekkoromat is felidézve, újra felfedeztünk egy sor közeli és látványos helyet, a Rám-szakadéktól a Nagy-Kevélyig. Ősszel ismét jártunk a Nagy-Fátrában és a Liptói-Tátrában;  az év végén pedig a Schneebergen köszöntöttük a Hegyek Napját.

... és a Mátra erdejében

          

            Kép persze nincs mindenről. Vannak utak ahol ahol a zsákban marad a fényképezőgép mert köd rejti a tájat, ahol a nehézségekkel vagyunk elfoglalva, ahol hideg van és kezünket sem szívesen használjuk; de van hogy jobb csak nézni és hallgatni egymást. Vannak utak, amelyekről nem lehet képet készíteni. Belső utak, embertől emberig, első kézfogástól a barátságig, utak a kérdéstől a válaszig; és öröm, csalódás, izgalom és boldogság - érzések melyeket átélünk ott kint, a hegyek között, egymás között; emlékek, amelyeket kép nem őriz, de egyre gyűlnek és visszük magunkkal az élet útján - és csodálatos módon egyre könnyebb lesz tőlük a hátizsák :o)

Decemberi Schneeberg-túra

              

 Kedves Útitársak, remélhetőleg Ti is hasonló emlékeket vittetek haza az idei évből! Ezúton is kívánunk mindannyiunknak boldog Karácsonyt és hasonló élményekben bővelkedő új évet! 

                                                                                  A Kárpát-Túra csapat

Téli Vihorlát

                 Két évvel ezelőtt került először célkeresztbe  a Vihorlát. Akkor a kiadós havazás miatt csak a Zempléni-hegységig jutottunk - most jött el az alkalom, hogy a míg a Tátrában az olvadás és fagyás keményre dolgozza az instabil hótömeget, biztonságos terepre áttervezve a hétvégi programot, ellátogassunk a Felvidék keleti részére.

Előttünk a "Kő"

                  A megközelítés ezen a tavasziasan enyhe hétvégén akadálytalannak tűnik. Azért reménykedem, hogy nem lesz nagy sár ... de az aggodalom feleslegesnek bizonyul. A hegy lábánál már összefüggő a hó, és ez csak fokozódik! A Tengerszem alatti parkolóig már komoly nehézségek árán autózunk fel, és amikor kilépünk az útmenti méteres hófalak közül, szembesülünk a ténnyel, hogy elsőként vehetjük igénybe a turistautat a hóesés óta. Vagy nyolcvan centi olvadós-süppedős hó vesz körül (történik mindez alig 600 méterrel a tengerszint felett, feljebb a métert is bőven meghaladja mint látni fogjuk), miközben hótalpaink az igazak álmát alusszák otthon ... De nem riadunk vissza. Mai célunk a Szinnai-kő; nem a legrövidebb útvonalat választottuk, de a haladás lassú, így több helyen iránymenettel rövidítünk, hiszen az úton sem kisebb a hó ... És előbb-utóbb a szürke bükktörzsek között fel is tűnik a Kő - egy kis hómászás a fel lábáig, ahonnan örömmel látjuk a szikla tetejére vezető meredek lépcsőt. Kis kapaszkodás a csúszós fokokon, és döbbenettel csodálhatjuk a hosszas erdei gyaloglás után váratlan kitettséget és nagyszerű körpanorámát. Alattunk, a völgy ölében a befagyott Tengerszem, ahová leérkezünk majd. Ezúttal kellemes meglepetés, hogy  lecsúszkálva a lépcsőn a túloldalon kijárt ösvényre bukkanunk. Alig egy órába telik hogy elérjük a hó alatt alvó kis tavat, és nem sokkal később járműveinket is viszontlátjuk.

Szinnai-kő

            

Vihorlát-csúcs - szinte a fakoronákig ér a hó

                  Másnap már készülünk az akadályra, így korán indulunk. Ezúttal Remetevasgyár faluból indulunk a Vihorlát-csúcs otromára. Megszervezzük a hatékony haladást, tizenketten húszpercenként váltjuk egymást a nyomtaposásban. Így sem túl sebes az előrejutás amit mi sem bizonyít jobban hogy többen újra sorra kerültünk a kilenc kilométeres felmenet során.  Elérve a csúcs meredeken emelkedő tömbjét, közel embermagasságúra összehordott hóban kell előretörni - a legkülönbözőbb technikák kerülnek kipróbálásra, hason kúszástól a négykézláb kaparásig... de felértünk! Ezúttal is érdemes volt, mint mindig: alattunk a Vihorlát erdei, egyik oldalunkon az Alföld, másik irányban a Kárpátok vonulata, egészen a fehéren derengő Máramarosi-havasokig. Örülünk is, mintha valami nagy csúcsra jutottunk volna fel, holott alig vagyunk a Kékestetőnél magasabban. De erős a szél, és a lemenet is lassú, így hamarosan indulunk. Saját nyomainkat élvezve sötétedésre érkezünk vissza a kiindulópontra, ahonnan négy óra autózás vár még ránk hazáig.

Taplók a kárpáti rengetegből

>További képek
A fotókat Szegedi Erzsébet és Hunyadi László készítették .

Évnyitó a téli Zemplénben

           Eljött az év első túrája, és szinte kívánságra megérkezett a régen látott igazi Tél is; minden szépségével, amit a természetjáró kívánhat: fagy, térdig érő friss hó, gomolygó hajnali köd és ragyogó napsütés a felhők tengere felett: ezzel fogadott minket a téli Zemplén.

Itt a tél!

           A szépség persze nincs ingyen. Meg kellet dolgozni már az odajutásért is (ez persze sofőreink és járműveik érdeme), meg természetesen az ösvények járatlan szűz hava is verejtéket követelt az élen járóktól. Ennek megfelelően alakult az útvonal is: szombaton a déli indulás után ( eddig tartott a megközelítés és az autók hólapát segítségével történő leparkolása) Pusztafaluról indulva a piros háromszög - Északi Zöld jelzést követve csupán az Orita-hegy csúcsáig jutottunk, majd a magunk készítette csapást élvezve tértünk vissza.

Kis csúcs, nagy öröm (Orita-hegy)

Másnap - immár ragyogó napsütésben, de továbbra is a mély hóban utat törve - ugyaninnen indulva, átkeltünk a határon, megnéztük a jégpáncél alatt alvó Izra-tavat, majd az északi oldalról kapaszkodtunk fel a Kis-Milic kilátójához. Itt aztán minden fáradság feledve: felettünk a kék ég, körülöttünk a behavazott erdő téli pompája, odalent pedig a ködtenger, a hegycsúcsok szigeteivel...

Zempléni hegyek a felhők felett

...Még fél órás kitérő kellett, hogy (végre kijárt nyomon) elérjük a környék legmagasabb pontját, a Nagy-Milicet. Levezető utunk ismét a határgerincen vezetett, előző napi nyomainkba csatlakozva már a téli estére készülő faluban zártuk a kört.

Ezüst erdő a Nagy-Milicen

...és hogy mi lett a meghirdetett Vihorlát-túrával? A logika azt diktálta, hogy további autózás helyett itt helyben és gyalogosan élvezzük a tél szépségeit. Persze ellátogatunk majd oda is, remélhetőleg hasonlóan szép, de legalábbis könnyebb megközelítést engedő időben...

Sziget a felhők tengerében: Füzér vára

> További képek
A fotókat Hunyadi László készítette.