2020. december 22., kedd

Ideje a vetésnek és ideje az aratásnak

Gondolatok 2020 karácsonyára            

 

"Ideje van a vetésnek és ideje van az aratásnak ..."

                                                                                (Prédikátor könyve 3.)

 
 
            ... De mindenekelőtt ideje van emlékezni. Emlékezni arra az évre amelyre talán sokáig emlékezni fogunk. Mi mást is tehetünk, hiszen így december vége felé köd borul az erdőre, mély a sár az erdei utakon; a fák alatt már kora délután közelít a téli este; és mire nyolcat üt az óra mindannyian otthon vagyunk, ha tetszik ha nem ... Az ajtók becsukódnak hát; de mint tudjuk, ha egy ajtó becsukódik, kinyílik egy másik. Ez most befelé nyílik, önmagunk és az emlékek felé - jobb híján lépjünk hát beljebb!

 
Januári hangulat a Madarasban
              Úgy helyes hogy legelőször emlékezzünk    azokról akik a "fronton"küzdenek a betegséggel - akár a  magukéval vagy éppen  a másokéval. Azokról akik esetleg már nincsenek közöttünk. Éltek, éreztek, járták az erdőt, hegyet, ahogyan mi most. Szerencsés akinek ők csak adatok, csupán számok; de van akinek ismerős, vagy éppen közeli hozzátartozó. Csak viszonyításképpen, még mielőtt a lényegről elfeledkeznénk; mert minden más panasz csak ezután jöhet, ha számonkérjük az Időtől a nemsokára mögöttünk álló esztendőt!
              
 
 
Liptói-Tátra februárban
            És mire fogunk még emlékezni? A karanténra,  a lezárásokra alighanem. Bizony, ebben az évben sok hónapon át nélkülöznünk kellett szeretett nagy hegyeinket. Kiesett egy sor magashegyi túra; és volt(van!) amikor itthon is csupán szigorú korlátok között járhattunk. Alighanem  sokunknak nem volt  így kivel, mivel, hova mennie. A túravezetőnek pedig megrostálta csapatát a karantén; a nagy tervek sorra megvalósulatlanul maradtak; egyik napról a másikra kellett terveznünk.


            
 
Kis emberek, nagy fenyők (Polyána)
 
    De emlékezzünk másra is! Lássuk merre jártunk, amikor lehetett! Ha csonka is volt a túraszezon, azért nem kevés szép emlék akad így is!
               Mindjárt év elején, amikor még minden jó volt ... Kezdetnek szebbnél szebb felvidéki túrák a téli  Madaras-hegységben; a Liptói-havasokban és a Polyána fenyvesei között...
            
 
 
 
 
 
 
      Azután szünet. Első alkalommal. Pár hónapig nem maradt más mint az emlékeinkből élni - kis gyűjtemény született (mondjuk inkább: kezdődött) képekből és betűkből - a legszebb túrafotókból és rövid, élet írta mesékből a Hegyről.
            
 
 
Újra szabadon: május a Maróti-hegyekben
 
 Májusban jártunk ismét odakinn; néhány belföldi és felvidéki kirándulás után nyáron ismét a legkékebb tenger partján, a Velebitben túráztunk, végre mesés körülmények között. Augusztusban még néhány egynapos utunk vezetett a nyár végi Tátrába és Fátrába, mielőtt ismét zárultak a határok. Ősszel ennek megfelelően, a folytatás (a szűkebb) hazai tájakon következett: a Pilis, Mátra, a Bakony, a  Bükk, és Börzsöny ösvényein - amíg ezt is lehetett.
          
 
 
 
 
 
 
A Velebit sziklavilágában
       Ez lenne hát az idei szerény termés. Alig három napos volt a leghosszabb utazás. A Kriván volt a legmagasabb csúcs. Nem ok-e mindez az elégedetlenségre?
 
 
 
        
 
 
 
 
 
 
Kriván
  
 
            Talán igen. De nézzük a másik oldalt is.
            Nem láttunk-e elég szépet itthon is?  Megannyi új és régről ismert helyre csodálkozhattunk rá, amelyekre eddig sajnáltuk az időt, messzi és magasabb horizontok felé tekintve. És ideje is volt talán feleleveníteni, hol merre is megy pontosan a kék és a piros jelzés ... És ha  a magasabb tetők kilátópontjára érve szemünk a Tátrát kereste is; talán nem feltétlen szükségletünk hogy minden héten távoli tájakra utazzunk; az egy-két napos külföldi utak; vagy épp a világ túlsó felére való utazások talán nem is annyira fenntarthatóak? Talán visszaéltünk a jóléttel; hiszen - különféle okból -  korábban sem voltak ezek maguktól értetődően lehetségesek. Amíg itthon ültünk, a hegyek, erdők nagyszerűen megvoltak nélkülünk. Mi talán bezárva éreztük magunkat, de a szigorúbb korlátozások idején el lehet képzelni hogy szinte fellélegezhetett a turistáktól megszabadult természet. Amíg távoli utazásaink kútba estek, cserébe megcsodálhattuk a makulátlan, kondenzcsíkoktól nem karcolt égboltot... 
 
 
Szeptemberi Bükk
                Ráadásul ha együtt nem is, de menni azért legtöbbször lehetett. Elmaradt túratársaink remélhetőleg nálunk is jobb társaságot vagy még kedvesebb elfoglaltságot találtak maguknak. Másrészről nem keveseknek épp ez a helyzet adta az alkalmat hogy először csodálkozzanak rá az odakinti világ csodáira.
           
 
 
 
 
 
 
 
 
Őszi Bakonyerdő
   Sokat veszítettünk-e hát? Részben odalett egy év túratermése? Vagy esetleg tanultunk-e valamit mindebből mi, emberek? 
          
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
           Elmondhatjuk hogy ez nem az aratás éve volt. Vagy ha az is volt, itt most nem mi arattunk. De talán  sokkal volt ez inkább a vetés ideje. Talán ideje volt kicsit lassítani. Újratervezni, alapozni, visszatérni a kezdetekhez, és bölcsebben folytatni mindent. És türelemmel várni hogy szárba szökkenjen az amit most elvetünk. Mert a munka gyümölcsét learatni könnyű - lám, erre egy mikroszkopikus vírus is képes volt - de elvetni a jövőt, a vágyakat, az álmokat; és mindezt megőrizni, valóra is váltani - csakis az Ember kiváltsága.
 
 
 
Önmagunk árnyékai - Börzsöny novemberben


 

Kedves Útitársak,

talán több volt idén a kérdés, mint a válasz! Talán nem olyan volt minden, mint reméltük tavaly ilyenkor. Mégis, amennyire lehet őrizzétek meg jó emlékezetetekben a távozó 2020. esztendőt! Most a legsűrűbb a köd, legmélyebb a sár, leghosszabb az éj.... De a nap kisüt egyszer, az utak felszáradnak és a sötétséget máris kezdi felőrölni a fény! Egy szerencsésebb, sikeresebb új év reményében kívánunk mindannyiunknak boldog Karácsonyt

                                                                                     A Kárpát-Túra  - csapat

 

>Best of 2020 - további képek idei túráinkról