2020. július 15., szerda

Újabb három nap a Paradicsomban

       

Északi-Velebit; 2020. július 3-5.


             2015-ben jártunk itt először. Május volt akkor, meseszép tavaszi időben, virágpompával köszöntöttek akkor a Velebit hegyei. Azóta voltunk egyszer áprilisban, téli körülmények között; és vagy kétszer kútba esett a visszatérés, hol szállás hiánya, hol pedig az időjárás miatt.
Végül most, ebben a vírus sújtotta esztendőben tértünk vissza. Úgy alakult, hogy ezúttal júliusban, a nyár ragyogásában láthattuk az Adria-parti hegyeket.


Július 3., péntek

             Napsütésben indulunk neki a part felőli hosszú emelkedőnek. Ha nem pár órája keltünk volna át autóval a parti hegyláncon, el se hinnénk hogy a túloldalon esik az eső... sőt néha itt is! Bár felhőt nem is látunk, időnként víz permetez a derült nyári égboltról! Úgy tűnik, a Velebit egyik különlegessége ez is; hiszen az esőt a hegylánc túloldaláról hozza  az a szél,  ami persze most csak árnyéka a téli bórának ...

Útban a Zavizan-ház felé


Lassan emelkedünk, magunk mögött hagyjuk a bokorerdők övét, bükkösök, majd fenyvesek közt érünk egyre magasabbra. Majd végül, kevéssel a Zavizan-ház (meteorológiai állomás) előtt havasi gyepek következnek. De itt már drámai a változás ! Ködbe kerülünk, arcunkba vág a szél, és igencsak szedjük lábunkat szállásunk felé ... Szerencsére odabenn kellemes a légkör, olyannyira hogy este még teszünk egy sétát a közeli Velika Kosa 1622 méteres, füves csúcsára.  Érdemes volt. Egyik oldalunkon a mélyben a napsütötte dalmát szigetekkel tarkázott tenger, másfelé a Balkán felhőbe burkolózó hegyei. Két világ határán állunk; ha már meteorológiai állomás ad nekünk szállást, a frontvonalon, ha úgy tetszik.



Július 4., szombat

            Másnap korai az indulás, hiszen hosszú az út, mely estig egészen a partig vezet minket. A felhők továbbra is fejmagasságban száguldanak a szárazföld felől, kabát, sapka is felkerül induláskor. Megyünk a strandra! -vigasztalom a kis csapatot, bár ez alig tűnik hihetőnek ...
Délelőtt végigjárjuk a Premuzic-ösvényt. Olyasmi főútvonal ez a Velebit gerincén (inkább fennsíkján?) mint a tátrai Magistrála. Nagyrészt kiépített út, amire nagy szükség is van,; a sziklák-töbrök-omladékok labirintusában enélkül bajos lenne a haladás! Körülötte pedig a karszt minden látványossága: óriás víznyelők, eső barázdálta mészkőszirtek, sziklafalak, a rajtuk kapaszkodó,  kínai metszetekre emlékeztető különös fenyőkkel.

Fehér sziklák ...

A sziklák világa a Rossi-ház (üresen álló menedék néhány fő számára) környékéig tart. Kezeinket sem kímélve, rövid kitérőkkel felkapaszkodunk a Gromovaca (1676 m; a túra "csúcspontja") és a Crkvena csúcsaira -különösen utóbbi a lapos sziklatetővel kívánatos pihenőhely (az első osztályú, hegyi-tengeri panorámáról nem is beszélve).

Túra a Premuzic-ösvényen

Ezután kissé szelídül a táj vadsága. A kövek fehérségét egyre inkább az erdők és legelők élénk zöldje váltja fel. Dél felé haladunk, és közeledünk a tengerhez is - és itt ez a pár kilométer igenis érezhető! Javul az idő, a Nap előcsalja a színeket: a mészkősziklák vakító fehérségét, a nyári legelők smaragdzöldjét, és - mikor utolsó hegyünk, az 1611 méteres Alancic gyepes dombjára felérkezünk - az  azúrkéket is: odafenn az égbolton csakúgy mint jó másfél kilométerrel alattunk ...  A világ közepén érezzük magunkat itt.


Alancic
 

Pihenő az Alancic csúcsán


     ... Innen már csak lefelé van. De bőségesen. Lemenettel telik a délután, egyre melegebben, kövek közt, jóval túl a húsz kilométeren és végül a 2000 méternyi ereszkedésen is. A Turska vrata ("Török-szoros") sziklatornyai jelentik az utolsó látványosságot, leszámítva a parthoz közeli karrmezők ("ördögszántás") már inkább sivárnak ható különlegességét, mielőtt partot érünk a festői Jablanac régi kompkikötőjénél. Szállásunk itt a világ talán legalacsonyabban fekvő menedékháza, a Miroslav Hirtz-ház! Vagy húsz méter magasból nézhetjük a tengeri naplementét - persze kis fürdés után, hiszen - mint reggel említettem volt - strandra jöttünk volna végül is :-)

Kilátás a legalacsonyabban fekvő menedékházból ...

       

Július 5., vasárnap

             Harmadik napunkra már csak séta maradt. A közeli Zavratnica-öböl a cél, amely majd' egy kilométernyire nyúlik be, néhányszor tíz méteres szélességben, a kopár parti sziklák közé. A legkékebb tenger minden árnyalata ragyog a délelőtti napfényben, hogy ezekkel az emlékekkel térjen haza mindenki az Adria partvidékéről.

Zavratnica-öböl



Az út végén vár a legkékebb tenger!
           Mindenki, aki eljött - ezúttal kevesebben voltunk talán mint amennyit ennek az útnak a különös bája megérdemelt volna. De elegen ahhoz hogy jó legyen; és külön öröm hogy a legfiatalabb túratársunk mindössze tíz évesen tejesítette a felnőtteken is nyomot hagyó szintet ás távot!
És ha nem jöttél, de kedvet kaptál, kedves Olvasó, várunk legközelebb! Ha van út, amelynek folytatása következik, ez az! Idő kérdése csak, hogy visszatérjünk a Paradicsomba.

A fotókat Hunyadi László készítette 
>További képek