2019. február 5., kedd

Téli Vihorlát

                 Két évvel ezelőtt került először célkeresztbe  a Vihorlát. Akkor a kiadós havazás miatt csak a Zempléni-hegységig jutottunk - most jött el az alkalom, hogy a míg a Tátrában az olvadás és fagyás keményre dolgozza az instabil hótömeget, biztonságos terepre áttervezve a hétvégi programot, ellátogassunk a Felvidék keleti részére.

Előttünk a "Kő"

                  A megközelítés ezen a tavasziasan enyhe hétvégén akadálytalannak tűnik. Azért reménykedem, hogy nem lesz nagy sár ... de az aggodalom feleslegesnek bizonyul. A hegy lábánál már összefüggő a hó, és ez csak fokozódik! A Tengerszem alatti parkolóig már komoly nehézségek árán autózunk fel, és amikor kilépünk az útmenti méteres hófalak közül, szembesülünk a ténnyel, hogy elsőként vehetjük igénybe a turistautat a hóesés óta. Vagy nyolcvan centi olvadós-süppedős hó vesz körül (történik mindez alig 600 méterrel a tengerszint felett, feljebb a métert is bőven meghaladja mint látni fogjuk), miközben hótalpaink az igazak álmát alusszák otthon ... De nem riadunk vissza. Mai célunk a Szinnai-kő; nem a legrövidebb útvonalat választottuk, de a haladás lassú, így több helyen iránymenettel rövidítünk, hiszen az úton sem kisebb a hó ... És előbb-utóbb a szürke bükktörzsek között fel is tűnik a Kő - egy kis hómászás a fel lábáig, ahonnan örömmel látjuk a szikla tetejére vezető meredek lépcsőt. Kis kapaszkodás a csúszós fokokon, és döbbenettel csodálhatjuk a hosszas erdei gyaloglás után váratlan kitettséget és nagyszerű körpanorámát. Alattunk, a völgy ölében a befagyott Tengerszem, ahová leérkezünk majd. Ezúttal kellemes meglepetés, hogy  lecsúszkálva a lépcsőn a túloldalon kijárt ösvényre bukkanunk. Alig egy órába telik hogy elérjük a hó alatt alvó kis tavat, és nem sokkal később járműveinket is viszontlátjuk.

Szinnai-kő
            
Vihorlát-csúcs - szinte a fakoronákig ér a hó
                  Másnap már készülünk az akadályra, így korán indulunk. Ezúttal Remetevasgyár faluból indulunk a Vihorlát-csúcs otromára. Megszervezzük a hatékony haladást, tizenketten húszpercenként váltjuk egymást a nyomtaposásban. Így sem túl sebes az előrejutás amit mi sem bizonyít jobban hogy többen újra sorra kerültünk a kilenc kilométeres felmenet során.  Elérve a csúcs meredeken emelkedő tömbjét, közel embermagasságúra összehordott hóban kell előretörni - a legkülönbözőbb technikák kerülnek kipróbálásra, hason kúszástól a négykézláb kaparásig... de felértünk! Ezúttal is érdemes volt, mint mindig: alattunk a Vihorlát erdei, egyik oldalunkon az Alföld, másik irányban a Kárpátok vonulata, egészen a fehéren derengő Máramarosi-havasokig. Örülünk is, mintha valami nagy csúcsra jutottunk volna fel, holott alig vagyunk a Kékestetőnél magasabban. De erős a szél, és a lemenet is lassú, így hamarosan indulunk. Saját nyomainkat élvezve sötétedésre érkezünk vissza a kiindulópontra, ahonnan négy óra autózás vár még ránk hazáig.

Taplók a kárpáti rengetegből



>További képek
A fotókat Szegedi Erzsébet és Hunyadi László készítették .