2019. december 21., szombat

Nyomok és emlékek

„A természetben ne hagyj mást magad után, csak a lábad nyomát és ne vigyél el mást, csak az emlékeidet!” 

                    Kedves Útitársak, talán ti is találkoztatok már ehhez hasonló táblával az erdőben?
Ilyenkor az év vége felé, amikor rövidebbek a napok, hosszúak az esték, itt az alkalom gondolkodni, mérlegelni - ami, úgy gondolom szintén az ünnepvárás része - és ha jól kezeltük a tárgyi javak sürgető beszerzését, maradnia kellene időnek erre is! Mi az tehát amit tettünk, amit magunk után hagytunk; illetve amit alkalmunk volt elhozni kirándulásainkról! Talán kicsit nyugtalanító téma, de sokat foglalkozunk vele (és kizárólag mi tehetünk róla), ne kerüljük hát meg most sem!


A behavazott Vihorlát a Szinnai-kőről; 2019 február
           Elsősorban tehát lássuk lábnyomainkat! Nem elsősorban fizikai értelemben (bár egyre örvendetesen egyre többen vagyunk túrázók-hegyjárók, így ez sem lebecsülendő!); hanem sokkal inkább az ökológiai lábnyomunkra gondolok. (Azok kedvéért, akik nem ismernék ezt a fogalmat: az ökológiai lábnyom a Földnek akkora  területét jelenti amelyre szükségünk van élelmünk, vizünk és energiánk megszerzéséhez.)
Az Alacsony-Tátra gerincén, 2019 februárjában
           




   Mi, természetjárók, hegymászók, alighanem mindannyian környezetvédőnek tekintjük magunkat. Magától értetődőnek látszik, ugyanakkor minden amit teszünk, elkerülhetetlenül hatással van környező világunkra; és a fent említetthez hasonló lábnyomot  sajátos tevékenysgünkkel hagyunk magunk után mi, túrázók is. Gondolhatunk akár a hegyi infrastruktúra "fejlődésére" (így, idézőjelben, magam részéről legalább is): az egyre komfortosabb menedékházakra, az ezeket kiszolgáló utakra, felvonókra - vajon jó-e ez ? Vagy nézzünk végig magunkon, kedves útitársak, ruháinkon és felszerelésünkön, számba véve a vegyipar termékeit melyek nélkülözhetetlennek látszanak ahhoz hogy itt legyünk ... És mindenek előtt ne feledkezzünk el a közlekedésről, amivel alighanem a legnagyobb hatást gyakoroljuk környezetünkre. Mert a hegyek messze vannak. Utazni kell hát, ráadásul legtöbbször a tömegközlekedés célpontjai jellemzően nem azok az eldugott völgyek, ahol az aszfalt véget ér, időnk és kényelmünk okán autóval tesszük mindezt. Nem beszélve arról, ha még távolabbi horizontok felé pillantanánk és repülőre találnánk ülni ...

Május a Szulyói-hegyekben
                Önmagunk ennyi ostorozása után van e megoldás mindezekre?
Egyelőre nem túl sok.
Nem valószínű hogy a menedékházak helyett a többség ismét sátrat cipelne magával (tisztelet a kivételnek, és azoknak a helyeknek ahol még így lehet túrázni ...). És a komfortot is élvezzük; nem  ne tagadjuk le hogy jól esik az asztalnál elköltött vacsora, és a sör is amelyet nem magunknak kellett felvinnünk (ismét tisztelet e helyen azoknak a helyeknek és embereknek ahol és akik környezetbarát módon igyekeznek mindezt fenntartani - gondolhatunk itt akár a tátrai menedékházakhoz cipekedő serpákra vagy épp az osztrák hütték modern, megújuló energiát hasznosító technológiájára).


Máramarosi-havasok, 2019 június
 Felszerelésünkből és ruházatunkból sem valószínű hogy engednénk. Kétségtelen az is hogy ezek részben biztonságunkat szolgálják. Követelménynek érezzük  a maximális teljesítményt, és ezt elvárjuk a rajtunk vagy kezünkben lévő tárgyaktól is; de persze a divat követése is nagy kihívást jelent; és még egy erdei kiránduláson sem fogjuk szuperkönnyű túrabotjainkat a száz százalékosan bio eredetű furkósbotra cserélni. ...
És az utazás, mint a környezetvédelmi "főbűnök "egyike: vajon reális-e hogy egy tátrai túra helyett kiránduljunk inkább a budai hegyekben, mert ez kisebb terhelést jelent környezetünkre? Vagy hogy a hegymászó - ha idővel és anyagiakkal győzi - ne utazzon el mondjuk a Himalájába, hogy saját szemével lássa a hegyek hegyeit? Nem tartozik-e emberi természetünk lényegéhez hogy mindenhová eljussunk, lássunk, átéljünk, kipróbáljunk mindent saját érzékeinkkel, amire lehetőségünk van?
               

A háromezresek ösvényein (Hochalmspitze; 2019 július)
          Tehetünk-e valamit mindezek ellen?
Valamelyest igen. Mi, túrák szervezőiként is próbáljuk mérsékelni lábnyomunk méretét. Igyekszünk a hegyi létesítményeket lehető legkisebb mértékben igénybe venni: ahol lehet, hátunkon visszük sátrainkat; és mint nem feltétlenül szükségeset mellőzzük például a felvonók használatát. Utazásaink során pedig járműveinket legalább jó kihasználtsággal üzemeltetjük (erre is gondolj, kedves útitárs, amikor hárman szorongtok a hátsó ülésen ...) És ha távolabbra utaznánk, még egy pozitív hatást is említsünk meg: az anyagi erőforrások kiegyenlítését - vagyis a Föld szegényebb vidékein elköltött pénzünk (legalább részben) az ott élők helyben maradását és gyarapodását szolgálja.


Júliai-Alpok, 2019 augusztusában

Azzal is segítünk, ha legalább felvetjük a kérdést. Ha válaszunk nincs is, legalább gyökeret verjen a köztudatban, hogy legyen majd valaki aki megoldást is hoz minderre.
                A legfőbb azonban amit tehetünk, az hogy megyünkMegyünk és vezetünk; megmutatjuk a hegyek, a természet csodáit annak aki nem látta még. Megyünk, járunk és mutatunk, míg egyre többen rácsodálkozunk a környező világra, egyre többen érzünk felelősséget környezetünk iránt.
Megyünk akkor is ha egyelőre ezt nem tudjuk úgy tenni hogy kárt ne okoznánk magunk körül. Ahogy  gyermekeink talán letépik az első virágot, véletlenül megölik a kezükbe kerülő pillangót - de ha nem visszük őket közel a természet csodáihoz, nem lesz aki megismerje, megszeresse és óvja mindezt!
És a megoldás a sok kérdésre is alighanem náluk lesz. Gyermekeink generációjánál, akik minderről még mit sem tudva, gondtalanul játszanak abban a természetben, amit mint tudjuk, nem örökölni fognak, hanem kölcsön kaptuk tőlük ...



***

        
                De lássuk az emlékeket is, melyeket lelkiismeretfurdalás nélkül vihetünk magunkkal!
Minthogy év végi bejegyzés lenne ez, elsősorban ennek az esztendőnek az emlékeit idézik a mellékelt képek is.


Október a Liptói-Tátrában ...
... A téli Vihorlát derékig érő havát, két ragyogó téli napot a Nagy-Fátrában és az Alacsony-Tátra gerincén; a tavaszi napfényt Tihanyban és a Pilis nyugati szélén; a Szulyói-hegyek csodaszép vasárnapját csakúgy mint a  medvekalandot a Madaras erdeiben és  az emlékezetesen vidám Kis-Fátra gerinctúrát ...  Túl a századik eseményünkön, nyáron  hosszas tervezés után végre eljutottunk a Máramarosi-havasok kárpátaljai részére; jártunk sziklán és gleccseren az Alpok háromezreseire vezető ösvényeken; és ferratáztunk a Júliai-Alpok vasalt útjain. Túráztunk idén a legkisebbekkel is, a kölyökcsapattal egy kicsit saját gyermekkoromat is felidézve, újra felfedeztünk egy sor közeli és látványos helyet, a Rám-szakadéktól a Nagy-Kevélyig. Ősszel ismét jártunk a Nagy-Fátrában és a Liptói-Tátrában;  az év végén pedig a Schneebergen köszöntöttük a Hegyek Napját.

... és a Mátra erdejében
          Kép persze nincs mindenről. Vannak utak ahol ahol a zsákban marad a fényképezőgép mert köd rejti a tájat, ahol a nehézségekkel vagyunk elfoglalva, ahol hideg van és kezünket sem szívesen használjuk; de van hogy jobb csak nézni és hallgatni egymást. Vannak utak, amelyekről nem lehet képet készíteni. Belső utak, embertől emberig, első kézfogástól a barátságig, utak a kérdéstől a válaszig; és öröm, csalódás, izgalom és boldogság - érzések melyeket átélünk ott kint, a hegyek között, egymás között; emlékek, amelyeket kép nem őriz, de egyre gyűlnek és visszük magunkkal az élet útján - és csodálatos módon egyre könnyebb lesz tőlük a hátizsák :o)



Decemberi Schneeberg-túra


               Kedves Útitársak, remélhetőleg Ti is hasonló emlékeket vittetek haza az idei évből! Ezúton is kívánunk mindannyiunknak boldog Karácsonyt és hasonló élményekben bővelkedő új évet! 

                                                                                         A Kárpát-Túra csapat