Kárpát-Túra

" Az emlékezés az egyetlen Paradicsom, ahonnét ki nem űzethetünk"

(J. Paul)

Ahogy mondani szokták, ha Isten becsuk egy ajtót, kinyit egy másikat. Ez az ajtó most befelé nyílik. Vagy visszafelé, ha úgy tetszik. Leáll a világ körülöttünk, lehetőségeink korlátozottak - de szabad az út önmagunkba nézni, és utazások, kalandok helyett - jobb híján - most egy darabig múltunkból élünk. Az emlékeinkből, amelyből figyelemreméltó túlélőkészleteket halmoztunk fel az elmúlt években. Ezekből áll össze a következő sorozat; olyanokból amelyeket már "papírra" vetettem korábban; de lesz amire most adatik csak idő, hogy mondatokká fésüljem a gondolatokat. Rövid történetek, nem időrendi sorban, csak ahogy az emlékek közül előkerülnek; minden hétre egy; beszámolók hegyekről, túrákról; de mesék rólunk, útitársakról is. (Ha valaki netán magára ismerne valamely epizódban, az persze nyilván a véletlen műve! Vagy nem az.) De a történetek igazak, az Élet írta mindet (rosszabb esetben a halál); és még csak a karanténirodalom ötlete sem új, hiszen megírtak már annakidején egy bizonyos Dekameron című könyvet, a pestisjárvány alkalmából ... bár ennyire izgalmas történetekre itt ne számítsatok (ilyeneket vagy nem tudok vagy nem mesélek el :-) , - fogadjátok szeretettel a Hegy meséit az emlékek kincsestárából!

I. Liptói-Tátra - ahogy az egész elkezdődött

Első, emlékezetesen szép "Kárpátos"-túránk rövid története. Így kezdődött minden, 2012 októberében:

… Már az utazás is szívmelengető látvány a felvidéki erdők őszi pompájával. A zólyomi erdők arany ragyogását felváltja az idővel dacoló fenyők sötétzöldje, mire megérkezünk a Zuberec falu feletti Zverovka menedékházhoz.
A vasárnap délutáni nyüzsgés lassan alábbhagy mire behurcolkodunk, nem sejtvén hogy meglepetés vár ránk: a házban ugyanis nincs víz, minek okán be is akarnak zárni addig amíg helyre nem áll a rend. A helyzet súlyos de nem komoly: több pálinkánk van mint vizünk! Tárgyalásokba bocsátkozunk és elérjük hogy maradhatunk, mutatnak egy közeli forrást ivóvíz gyanánt, továbbá jóvátételként 1 azaz egy vödör vizet kapunk „csak külsőleg” minden egyéb szükségletünk kielégítésére. A dolgok ilyetén kedvező alakulása feletti örömünkben nyomban teszünk is egy bemelegítő túrát az Osobitá alatti nyeregig és vissza. Este a ház ivóhelységében megnyugodva tapasztaljuk hogy az általános szárazság nem érinti a csapolt termékeket, így nyugodt és mély álommal készülünk a másnapi túrára.

Reggel deres már a határ, elkél a meleg ruha míg nekivágunk a Brestová felé tartó 900 m-es kaptatónak. A lejtő felénél érnek a nap első sugarai, majd mire a főgerincet elérjük, nemcsak a kabátok de a hosszúnadrág is lekerül. Az északi oldalakban itt-ott hófoltok díszlenek, az áfonyák vesszői kopaszon meredeznek már, de szinte nyári meleggel simogatja a nap a havasok megbarnult gyepbundáját.
A Brestovát elhagyva a Salatín csúcsán lépjük át a kétezer méteres magasságot. Ugyanitt nyerünk beavatást a geoládázás rejtelmeibe, útitársunktól fellelkesítve lelkesen merülünk könyékig a kövek alatti sötét és nyirkos lyukakban…

A Salatín után a Skriniarky nevű szakaszon kapunk ízelítőt először a sziklák világából. A szaggatott gerincen itt-ott lánc is akad, bár inkább útban van semmint segítene. A következő nagyobb csúcs a Pachola 2166 méterrel, ez már igazi csúcsélmény, kis kereszttel a tetején. Ismét kb. 150 m szint le és fel (ez itt a ”szabvány” két hegy között úgy tűnik), és a Baníkov 2187 m-es csúcsán, túránk legmagasabb pontján állunk. Belátjuk szinte a teljes eddig megtett utunkat; észak felé alattunk a Rohácsi-tavak csillognak, távolabb a Babia Gora hegyháta magaslik, nyugatra a Liptói –és a Magas-Tátra hegyrengetege, délen az Alacsony-Tátra szelídebb lankái zárják a látóhatárt.

Innen le is vághatnánk a Zsári-házhoz de eltökélten folytatjuk a mai napra előírt gerinctúrát. Az idő gyönyörű, várhatóan még világosban térünk le a Smutné nyeregből a ház felé. A nehézségek azonban most kezdődnek. A Baníkov nyugati gerincén már komolyabb kitett szakaszokon kelünk át (itt azért nem baj hogy van lánc), majd a Hrubá kopa „pihentető” szakasza után (átmenetileg két lábra egyenesedünk) a Tri Kopy („Három Fej”) három sziklás csúcsa az utolsó akadály mára, szintén láncos szakaszokkal. Késő délutánra jár mire elkezdünk ereszkedni a ház felé; és miközben a völgyet lassan birtokba veszi az este, a hegytetőktől valószínűtlen vörös izzással búcsúzik a nap.

…És lőn este és lőn reggel (na jó, hajnal...) alig néhány óra leforgása alatt, és ugyanott kapaszkodunk felfelé, ugyanolyan sötétben mint tegnap… a gerinc alatt érnek a nap első sugarai stb. (nem mert nem jut más az eszembe de egy az egyben mint előző nap :o) ; és folytatjuk a főgerincet ahol abbahagytuk. A Placlivé tetején tartunk tízóraiszünetet. Ez a lankás hegytető táborhelyül szolgál a téli gerinctúrák során, és a ráérő túrázók szemmel láthatólag egymást múlták felül a kreatív kőrakások építésében. Amolyan miniatűr kőkorszaki kultuszhelyhez hasonlatos a hegytető.

Ezután következik a Hegyes-Rohács, a maga piramis alakú sziklacsúcsával. A „Nyugati-Tátra Matterhornja” titulus azért talán túlzás… de valóban szép hegy. Az utolsó biztosított szakaszokon ereszkedünk le a túloldalán a Jamnícké-nyeregbe. Itt alábbhagy a gerinc alpesi vadsága, szelíd füves hegytetők sora nyújtózik egészen a Magas-Tátráig. Nekünk azonban már csak egy hegyünk maradt: a lengyel határ kiszögellésében álló Volovec az utolsó kétezresünk. Észak felé fordulunk és a Rakon hegyvállán búcsúzunk el a körpanorámától amellyel kétnapos gerincvándorlásunk kényeztetett bennünket.

Innen már csak lefelé vezet az út; a tetők meleg napsütése után belemerülünk a völgy hideg, nyirkos levegőjébe. A menedékházhoz érve párafelhők gomolyognak a réten és a hazaúton már vigasztalan novemberi köd borul az árvai falvakra. De odafent a hegyen még talán most is kék az ég; és mi emlékeink közt hozzuk magunkkal az ősz utolsó ragyogó napjait…

Kép és szöveg: Hunyadi László

>További képek (Győrfi Károly)

II .

Mindenütt jó de otthon is kell lenni ...

Kora tavasz volt; ígéretes márciusi hosszú hétvége közelgett, amelyre a Bösenstein ostromát tervezte akkor a túravezető. A zsákot már összepakolta a másnapi induláshoz; csak az időjárásjelentést figyelte némi aggodalommal.
Mert az idő, ott fenn a hegyekben mit sem tudott a hazai lapályon bimbózó kikeletről. Frontok vonultak az Alpok felett; ködbe borultak az ormok; esett és gyűlt és megint esett és tovább szaporodott a hó; amit a Tauern felett száguldó szél szorgalmasan gyarapított a hegygerincek mögött, hogy az ártatlan puha pelyhek összeállt tömege az arra járók egy óvatlan lépésére dübörögve robogjon le a majd a lejtőn.

A veszély fokozott volt, és másnap indulás. De nagyon közel van már, lemondani késő lenne. Majd csak lehet valamit csinálni a menedékház környékén.
Másnapra viszont tovább romlott a helyzet. A veszély immár nagy. Ez sok lesz már. Nem volt hátra más, a túravezető megtette szomorú kötelességét; visszafordította a csapatot, a kedvezőtlen időjárási viszonyok miatt, még Kelenföld magasságából ...

***

Mindenki hazament hát szépen, a hosszú hétvégét legjobb tudása szerint otthon eltölteni.

***

Aztán elolvadt a hó a hegyeken is. Felragyogtak az enciánok kék csillagai, kizöldült a fű. Később rézvörösre tarkult az áfonya levele, barna lett a hegyek háta; és egy nap ismét fehér takaró borult a csúcsokra. Az Élet járta a maga útját, és új életet hozott a földre. Éppen kilencszer telt meg a hold Bösenstein sikertelen ostroma óta, amikor egy tél eleji reggelen (az Idő fákat derékba törő, emlékezetes jeges esővel jelölte meg azt a napot) idelenn, az esőáztatta városban először sírt fel a túravezető kicsi lánya ...

III .

Dom - test és lélek próbája

   ...Amikor felriadtam a dübörgésre, éppen azt álmodtam hogy egy hideg kövön üldögélek valami nagy hegyen. És tényleg. Első pillantásom a hajnali derengésben az alattunk kanyargó, szétszabdalt Festi-gleccserre esik; ennek összeomló jégtornyai okozták az ezúttal ok nélküli riadalmat...

          (Az előzmény egy hajnal két órás indulás volt, melynek eredményeként hamar elvesztettük az irányt a gleccsert kísérő kaotikus omladéktömeg illetve a hasadékok útvesztőjében. Ehhez jött még egy kőomlás mely alkalommal kis híján benne voltunk a szórásban, majd mindezen kevéssé bíztató előjelek hatása alatt jobbnak láttuk kivárni a pirkadatot.)

         A csillagok azonban már halványodnak és kivehetők a táj sziluettjei, így ideje ismét útnak indulni.

A gleccser szélén folytatjuk utunkat afelé a hely felé ahol a Festijoch-ot sejtjük. Ez a túra kulcshelye, ahol is a beszállás megtalálása sem feltétlenül egyszerű. Információim szerint rögzített kötél van, így ezt keresem mikor a fal tövébe érünk. És igen! Valami lóg a sziklákról. Ha nem is kötél, de drótocska, talán fél cm vastag, és a vége – vagy öt méterrel a fal töve felett - régimódi telefonzsinór módjára kedélyesen rugóformára kunkorodik... Használhatatlannak ítélem az ismeretlen célú műtárgyat, így biztosítás nélkül vágunk neki a falnak. Barátságtalan a mászás, a szikla meredek és omlatag, ahol pedig van egy tenyérnyi vízszintes hely ott bokáig érő földes törmelék leledzik. Elhaladunk néhány bennhagyott árva ereszkedőstand mellett. Így, kötél nélkül ideális körülmények között nehéz elképzelni a pánikszerű menekülést amelynek emlékét őrzik… ez azonban tiszteletlen gondolat. És nevetni ugye a végén kell…

A Festijoch felett, ragyogó reggelen

Végül azért csak kibukkanunk a Festijoch nyergébe. Szabad az út a csúcs felé! A felkelő nap sugarai mutatják az irányt a Hohberg-gleccseren. Nagy ívben megkerüljük a Dom függőgleccserei által bombázott övezetet, és befordulunk a Lenzjoch irányába. Néhány kiadós hasadék tarkítja a túrát, ezt leszámítva valóban csak a „monotónia nagyszerűsége” enyhíti a „kitartás próbáját”(ahogy ezt a hegyet 'eladni' szokás a túraszervező cégeknél ...). Ez bizony nem az a fajta négyezres amiből a Monte Rosa - csoportban egy nap alatt nemtudomhányat be lehet gyűjteni…

A Lenzjoch alatt érjük el a 4000 m-es szintet.Forduló délii irányba és az utolsó 500 m szint következik. Megkerülünk még pár gigantikus hasadékot, de feljebb a terep még egyhangúbbá válik. Az összejárt lejtők, a domb formájú csúcsok (melyik is az igazi?) valamiféle szánkózódomb benyomását keltik, amelyre utolsó erőmmel vánszorgok fel. A meredekséget csak akkor érzékelem amikor megpróbálom letenni a hátizsákot de az következetesen le akar csúszni. Fogy az erőm és az órára is sűrűn nézek. Végül az utolsó ötven méter vigasztal. Meredek kapaszkodó a túloldalt párkányokkal díszített csúcstömbre. A csúcskereszt valamivel odébb, keskeny sziklaélen került elhelyezésre.

A csúcstömb , lenyűgöző méretekkel

A leereszkedés viszonylag gyors. Számítottam rá hogy a hó felpuhul mire lefelé jövünk. A hasadékok is nagy figyelmet igényelnek, ami idefelé egyértelműen megtartott az most már gyanús. De legalább az idő kitart.

…Vagy mégsem? Szemben a Matterhorn és a Weisshorn egyre többször fúrják fejüket a felhőbe. Próbálom gyorsítani a tempót. Nemsokára azonban kénytelen vagyok visszavenni a sebességből: eltűntek a nyomok. Most járunk a jégomlással fenyegetett résznél, így jókora kerülőt teszünk a biztonságosabbnak látszó de járatlan terepen. Csupán egyszer sikerül beszakadjak combközépig, míg visszanavigálok a Festijoch alá. Ekkora azonban már szürke az ég és távoli morajlás hallatszik. A nyeregbe egyszerre érkezünk meg a zivatarral.

Visszaúton - gyűlnek a felhők

Esőben szerelkezünk be a leereszkedéshez, majd pár perc múlva már vizes hó és jég veri felváltva a kapucnimat. Az ég morajlására pedig mintegy válaszul, zúgó dübörgéssel megindulnak a kövek a Dom faláról. Messze fentről, a ködből jönnek, mintha egyenest a felhőkből gurítanák őket. Egymást visszhangozzák a hegy és az égbolt, és bár mi nem vagyunk közvetlenül fenyegetve, a hangulati diszkomfort oldására mindez nem igazán alkalmas. Igyekszünk hát lefelé amennyire lehet a sáros, veszedelmesen csúszós falon, most már kötéllel természetesen. Hálásan gondolok a standok készítőire, bár eszközeikben nem bízom meg de legalább nem kellett keresnem hová tegyem a magamét… Szóval ki is nevet a végén?...

Elvonulóban a vihar

Egyszer azonban minden véget ér, és megnyugtatóan érezzük lábunk alatt a Festi-gleccser „szilárd” talaját. Már csak néhány (hasadék)ugrásra vagyunk hajnali pihenőhelyünktől, majd az omladék labirintusán át megérkezünk sátrainkhoz. Szép nap volt, négyezres csúccsal, és láthattuk a hegy mosolygós és zord arcát egyaránt. És indulás óta az a tizenhat óra is csak elröppent…