1920 - ami elveszett és ami megmarad

                Az ima nem talált meghallgatásra. Felavatása után alig negyed századot ért meg a képen látható, a millenium évében a Gerlachfalvi-csúcson elhelyezett emléktábla.

               De talán ez lett volna a legkevesebb. Az ország területének nagyobb része elveszett;  a magyar lakosság milliói  kerültek idegen hatalmak uralma alá. Az új határokon kívül rekedt magyar ajkúak számára ha a szülőföld meg is maradt, a haza távolivá, sőt részben elérhetetlenné lett.

             A trianoni "szerződés" igazságtalansága nyilvánvalóan vitán felül áll; mára remélhetőleg részben a diktátum nyerteseinek számára is. Nekünk olyan évforduló ez, amelyet nem lehet szó nélkül hagyni - a politika ugyan nem  tárgyunk és  írnak is mostanság erről eleget; de olyan évforduló ez, amit szó nélkül hagyni nem lehet - ha ezúttal kicsit más szemmel nézve is.

  

        Száz évvel ezelőtt az egykori ország földrajzi egysége is semmivé lett. A - lényegében a Kárpát-mendencét lefedő - Magyarország  folyói immár a határokon túl erednek;  és az alföldeket koszorúzó hegyvidék ásványkincseivel, erdőségeivel szinte teljesen az elcsatolt területen maradtak. Teljes egészében a határon túlra került az egykori ország határvidékét képező - és nekünk túrázóknak különösen érdekes - Kárpátok magashegységi tája.

Látni kell ugyanakkor, hogy a régi Magyarország hegyvidékeit  nagyrészt a mai utódállamok nemzetiségei lakták akkoriban is. Bár számos város magyar többséget tudhatott magáénak, a magyar nyelvterület - a Székelyföld kivételével - nem terjedt túl a síksági-középhegységi, lombos erdők övével kijelölhető határon. Elég ha ránézünk a Monarchia 1890-es években készült részletes térképeire, bizony nem sok magyar elnevezést látunk ezeken a tájakon. Alighanem kevesebbet mint néhány későbbi, kissé erőltetett kiadásban. Akkoriban a Vihorlát nem volt Viharlátó, a csak térképen szerepelt a Juhász-kő; és a Hóvár nevet sem találjuk sehol a Hoverla helyén akkoriban.

            Volt-e, van-e hát valami közünk még az egykori Nagy-Magyarország magas hegyeihez? Különösen száz év után?

            Van, természetesen. mindenekelőtt, a már említett Székelyföldet ahogy sok évszázada, ma is szinte tisztán magyar nyelvű népesség lakja, sajátos kultúrával, nyelvezettel; a magyar etnikumban egyedülálló, hegyvidéki életformával.

           Másutt pedig a hegyvidék felfedezői a helyi lakosok mellet  - vagy inkább helyett - az utazók, a városi polgárok voltak.A hegyi turizmusról már a XVI-XVII századból szólnak az első emlékek; a későbbiekben pedig egyre inkább a magyar értelmiség képviselői lettek elsősorban a Tátra, majd más vidékek feltárói. Gondoljunk az Erdélyi- és a Magyarországi Kárpátegyletre; de akár sokak közül például Komarniczki Gyulára vagy Czárán Gyulára;  ha képzeletben ránagyítunk a Magas-Tátra vagy a bihari hegyvidék térképére, már számos magyar nevet találunk, ezen lelkes turisták (nemegyszer felfedezők)  jóvoltából. Munkájukat őrzik az akkoriban épült és részben azóta álló menedékházak, az első kiépített turistautak, mint például a térképrészleten látható "Hunfalvyhütte" a Felkai-tó közelében; vagy a tátrai üdülőtelepeket összekötő Klotild út (ma Cesta Slobody) csakúgy mint a Felső turistaút (Magistrála) egyes szakaszai.

Részlet a Tátra térképéről, a XIX. század végén

             Van- e hát ami megmaradt mindebből? Lehet-e tenni még bármit is?

           Ha magyar nyelvű felirat nélkül is, de a  "legmagasabb oltár" ma is ott van. Áll még a Hargita; a Kárpátok vidéke sokhelyütt alig változott száz éve. 

Menj el és nézd meg, kedves Útitárs!
            Járd be Erdély mesés tájait; ahol talán Ábel járt előtted a rengetegben! Túrázz a  Fogaras gerincén a határőrök ösvényén; a máramarosi fenyvesek között, és kapaszkodj fel a Tátra csúcsaira, amelyek közül nem egynek magyar felfedezők adtak nevet! Hagyd ott lábnyomod Te is, ahol akár vér szerinti őseink, akár szellemi elődeink jártak! Tudd hogy kik taposták előtted az utat, és emlékezz hogyan nevezték! Ahogy ismered Pozsony és Kolozsvár nevét, ha tudod hogy  Erdélyben a Nagy-Hagymáson és az Öcsém-tetőn jártál; vagy a Tátrában a Tarpataki-völgyből kapaszkodsz fel a Vöröstorony-hágóra - ami a miénk nem vész el végleg.

Nem, nem soha.

Nyomok és emlékek

„A természetben ne hagyj mást magad után, csak a lábad nyomát és ne vigyél el mást, csak az emlékeidet!” 

                    Kedves Útitársak, talán ti is találkoztatok már ehhez hasonló táblával az erdőben?
Ilyenkor az év vége felé, amikor rövidebbek a napok, hosszúak az esték, itt az alkalom gondolkodni, mérlegelni - ami, úgy gondolom szintén az ünnepvárás része - és ha jól kezeltük a tárgyi javak sürgető beszerzését, maradnia kellene időnek erre is! Mi az tehát amit tettünk, amit magunk után hagytunk; illetve amit alkalmunk volt elhozni kirándulásainkról! Talán kicsit nyugtalanító téma, de sokat foglalkozunk vele (és kizárólag mi tehetünk róla), ne kerüljük hát meg most sem!

A behavazott Vihorlát a Szinnai-kőről; 2019 február

         

  Elsősorban tehát lássuk lábnyomainkat! Nem elsősorban fizikai értelemben (bár egyre örvendetesen egyre többen vagyunk túrázók-hegyjárók, így ez sem lebecsülendő!); hanem sokkal inkább az ökológiai lábnyomunkra gondolok. (Azok kedvéért, akik nem ismernék ezt a fogalmat: az ökológiai lábnyom a Földnek akkora  területét jelenti amelyre szükségünk van élelmünk, vizünk és energiánk megszerzéséhez.)

Az Alacsony-Tátra gerincén, 2019 februárjában

           

               Mi, természetjárók, hegymászók, alighanem mindannyian környezetvédőnek tekintjük magunkat. Magától értetődőnek látszik, ugyanakkor minden amit teszünk, elkerülhetetlenül hatással van környező világunkra; és a fent említetthez hasonló lábnyomot  sajátos tevékenysgünkkel hagyunk magunk után mi, túrázók is. Gondolhatunk akár a hegyi infrastruktúra "fejlődésére" (így, idézőjelben, magam részéről legalább is): az egyre komfortosabb menedékházakra, az ezeket kiszolgáló utakra, felvonókra - vajon jó-e ez ? Vagy nézzünk végig magunkon, kedves útitársak, ruháinkon és felszerelésünkön, számba véve a vegyipar termékeit melyek nélkülözhetetlennek látszanak ahhoz hogy itt legyünk ... És mindenek előtt ne feledkezzünk el a közlekedésről, amivel alighanem a legnagyobb hatást gyakoroljuk környezetünkre. Mert a hegyek messze vannak. Utazni kell hát, ráadásul legtöbbször a tömegközlekedés célpontjai jellemzően nem azok az eldugott völgyek, ahol az aszfalt véget ér, időnk és kényelmünk okán autóval tesszük mindezt. Nem beszélve arról, ha még távolabbi horizontok felé pillantanánk és repülőre találnánk ülni ...

Május a Szulyói-hegyekben

             

            Önmagunk ennyi ostorozása után van e megoldás mindezekre?
Egyelőre nem túl sok.
Nem valószínű hogy a menedékházak helyett a többség ismét sátrat cipelne magával (tisztelet a kivételnek, és azoknak a helyeknek ahol még így lehet túrázni ...). És a komfortot is élvezzük; nem  ne tagadjuk le hogy jól esik az asztalnál elköltött vacsora, és a sör is amelyet nem magunknak kellett felvinnünk (ismét tisztelet e helyen azoknak a helyeknek és embereknek ahol és akik környezetbarát módon igyekeznek mindezt fenntartani - gondolhatunk itt akár a tátrai menedékházakhoz cipekedő serpákra vagy épp az osztrák hütték modern, megújuló energiát hasznosító technológiájára).

Máramarosi-havasok, 2019 június

 

 

            

             Felszerelésünkből és ruházatunkból sem valószínű hogy engednénk. Kétségtelen az is hogy ezek részben biztonságunkat szolgálják. Követelménynek érezzük  a maximális teljesítményt, és ezt elvárjuk a rajtunk vagy kezünkben lévő tárgyaktól is; de persze a divat követése is nagy kihívást jelent; és még egy erdei kiránduláson sem fogjuk szuperkönnyű túrabotjainkat a száz százalékosan bio eredetű furkósbotra cserélni. ...
És az utazás, mint a környezetvédelmi "főbűnök "egyike: vajon reális-e hogy egy tátrai túra helyett kiránduljunk inkább a budai hegyekben, mert ez kisebb terhelést jelent környezetünkre? Vagy hogy a hegymászó - ha idővel és anyagiakkal győzi - ne utazzon el mondjuk a Himalájába, hogy saját szemével lássa a hegyek hegyeit? Nem tartozik-e emberi természetünk lényegéhez hogy mindenhová eljussunk, lássunk, átéljünk, kipróbáljunk mindent saját érzékeinkkel, amire lehetőségünk van?
               

A háromezresek ösvényein (Hochalmspitze; 2019 július)

          

             Tehetünk-e valamit mindezek ellen?
Valamelyest igen. Mi, túrák szervezőiként is próbáljuk mérsékelni lábnyomunk méretét. Igyekszünk a hegyi létesítményeket lehető legkisebb mértékben igénybe venni: ahol lehet, hátunkon visszük sátrainkat; és mint nem feltétlenül szükségeset mellőzzük például a felvonók használatát. Utazásaink során pedig járműveinket legalább jó kihasználtsággal üzemeltetjük (erre is gondolj, kedves útitárs, amikor hárman szorongtok a hátsó ülésen ...) És ha távolabbra utaznánk, még egy pozitív hatást is említsünk meg: az anyagi erőforrások kiegyenlítését - vagyis a Föld szegényebb vidékein elköltött pénzünk (legalább részben) az ott élők helyben maradását és gyarapodását szolgálja.

Júliai-Alpok, 2019 augusztusában

 

 

 

 

             Azzal is segítünk, ha legalább felvetjük a kérdést. Ha válaszunk nincs is, legalább gyökeret verjen a köztudatban, hogy legyen majd valaki aki megoldást is hoz minderre.
                A legfőbb azonban amit tehetünk, az hogy megyünk.  Megyünk és vezetünk; megmutatjuk a hegyek, a természet csodáit annak aki nem látta még. Megyünk, járunk és mutatunk, míg egyre többen rácsodálkozunk a környező világra, egyre többen érzünk felelősséget környezetünk iránt.
Megyünk akkor is ha egyelőre ezt nem tudjuk úgy tenni hogy kárt ne okoznánk magunk körül. Ahogy  gyermekeink talán letépik az első virágot, véletlenül megölik a kezükbe kerülő pillangót - de ha nem visszük őket közel a természet csodáihoz, nem lesz aki megismerje, megszeresse és óvja mindezt!
És a megoldás a sok kérdésre is alighanem náluk lesz. Gyermekeink generációjánál, akik minderről még mit sem tudva, gondtalanul játszanak abban a természetben, amit mint tudjuk, nem örökölni fognak, hanem kölcsön kaptuk tőlük ...

***

        
                De lássuk az emlékeket is, melyeket lelkiismeretfurdalás nélkül vihetünk magunkkal!
Minthogy év végi bejegyzés lenne ez, elsősorban ennek az esztendőnek az emlékeit idézik a mellékelt képek is.

Október a Liptói-Tátrában ...

 

 

 

 

 

... A téli Vihorlát derékig érő havát, két ragyogó téli napot a Nagy-Fátrában és az Alacsony-Tátra gerincén; a tavaszi napfényt Tihanyban és a Pilis nyugati szélén; a Szulyói-hegyek csodaszép vasárnapját csakúgy mint a  medvekalandot a Madaras erdeiben és  az emlékezetesen vidám Kis-Fátra gerinctúrát ...  Túl a századik eseményünkön, nyáron  hosszas tervezés után végre eljutottunk a Máramarosi-havasok kárpátaljai részére; jártunk sziklán és gleccseren az Alpok háromezreseire vezető ösvényeken; és ferratáztunk a Júliai-Alpok vasalt útjain. Túráztunk idén a legkisebbekkel is, a kölyökcsapattal egy kicsit saját gyermekkoromat is felidézve, újra felfedeztünk egy sor közeli és látványos helyet, a Rám-szakadéktól a Nagy-Kevélyig. Ősszel ismét jártunk a Nagy-Fátrában és a Liptói-Tátrában;  az év végén pedig a Schneebergen köszöntöttük a Hegyek Napját.

... és a Mátra erdejében

          

            Kép persze nincs mindenről. Vannak utak ahol ahol a zsákban marad a fényképezőgép mert köd rejti a tájat, ahol a nehézségekkel vagyunk elfoglalva, ahol hideg van és kezünket sem szívesen használjuk; de van hogy jobb csak nézni és hallgatni egymást. Vannak utak, amelyekről nem lehet képet készíteni. Belső utak, embertől emberig, első kézfogástól a barátságig, utak a kérdéstől a válaszig; és öröm, csalódás, izgalom és boldogság - érzések melyeket átélünk ott kint, a hegyek között, egymás között; emlékek, amelyeket kép nem őriz, de egyre gyűlnek és visszük magunkkal az élet útján - és csodálatos módon egyre könnyebb lesz tőlük a hátizsák :o)

Decemberi Schneeberg-túra

              

 Kedves Útitársak, remélhetőleg Ti is hasonló emlékeket vittetek haza az idei évből! Ezúton is kívánunk mindannyiunknak boldog Karácsonyt és hasonló élményekben bővelkedő új évet! 

                                                                                  A Kárpát-Túra csapat

Hoverlától Pop Ivánig

 Máramarosi-havasok (Csorna Hora)-túra, 2019. június

             Hosszan állt sorban ez a túra a bakancslistán, míg valósággá vált! A Kárpátok északkeleti, távoli, nehezen megközelíthető sarka; titokzatos, történelem-járta vidék, ahol még nem jártam - íme, most már az álmok közül a túranapló lapjaira került - alább dióhéjban máramarosi utunk krónikája!
     

 Június 21., péntek

          Mint mondják, a kaland ott kezdődik, ahol az aszfalt véget ér - de persze ez nem teljesen igaz. Először is mivel  kaland már az ukrán határállomáson kezdetét veszi, régi időket idéző alapos vizsgálattal. Útlevél, forgalmi, csomagtartó, ismét útlevél ... míg végül az úgynevezett "kicsi papír" (= öt eurós bankjegy) megadja a végső lendületet a bürokrácia fogaskerekeinek, és máris szabad az út Kárpátaljára!
          Másodszor pedig az aszfalt itt sem ér véget. De erősen hiányos! Közel hét órai vezetés után nem kis szellemi erőfeszítést kíván a kerekeket a holdkráterekhez hasonlatos kátyúk közötti gerinceken tartani, és persze az nap előrehaladtával fogy a türelem is - de itt az óránként harminc kilométernél gyorsabb száguldozás  vakmerőség lenne, így hát csak  elmajszoljuk a Körösmezőig előttünk álló nyolcvan kilométert (elröppen az a két és fél óra ...) és már meg is érkeztünk, tíz óra sem telt bele!
Szállásunk azonban kitűnő, a finom vacsora feledteti a küzdelmes utazást, és bizakodva várjuk a másnapi indulást.

Június 22., szombat
         Korán reggel indulás, de még mindig nem gyalog! Kiindulópontunk a tizenkét kilométerre lévő Kozmoska turistatelep, ahová házigazdánk átalakított katonai csapatszállítójával jutunk el. Az utaskabinnal kiegészített GAZ-66-os ellenállást nem ismerve tör előre sáron, patakon keresztül, és fél óra múlva már tényleg indul az igazi túra!

Úton a Hoverlára

Az időjárás azonban aggodalomra ad okot. Szinte egész napos esőt jeleztek előre, és bár most előbukkan a nap, a kilátások rosszak. Nemsokára meglátjuk a Hoverla csúcsát, de mire bevárom a csapat végét, hogy megmutassam hová is megyünk, csak a helyén emelkedő felhőtornyot látjuk ... De megyünk, a körülményeknek megfelelően erőltetett tempóban küzdjük le az 1100 méternyi szintet. Meg is van az eredménye, bő három óra múlva fenn állunk a Hoverla 2061 méteres csúcsán, és még van kilátásunk! A csendes magány azonban véget ér, rajtunk kívül vagy százan vannak még, éppen egy teljesítménytúra céljába érkeztünk ... Gyors ebéd, csoportkép kereszttel, kék-sárga zászlók tömegével, és megyünk is tovább. Utunkat a turistajelzésen kívül az 1920-23 között állított csehszlovák-lengyel határkövek is jelzik; a térképen pedig ukrán, román, lengyel, magyar neveket egyaránt találunk - sok nemzet lakja és sok ország birtokolta ezt a vidéket ... De amíg ezen töprengek, az idő egyre inkább igazodik az előrejelzéshez, a következő kis csúcs után megdördül az ég, elborít a köd, és elered az eső is. Most már csak a táborhely a cél, kikerüljük a csúcsokat, meg sem állunk a Neszamovite-tóig. Ez az első lehetséges tábor ( a sekély, mocsaras tavat magát nem is látjuk a ködtől), de végül a folytatás mellett döntök, további egy órát talpalunk a felhőben, míg alattunk megcsillan a Tomnatik-tó, ahol már tényleg lesátorozunk! Lecsúszkálunk a tavat rejtő katlanba, és a csepergő esőben sietve felütjük a tábort. A legjobbkor, mert most jön a zivatar, nemsokára mennydörög és zuhog az eső. Ki-ki a sátrakban, én egyedül, kissé magányos most így ... de már alszom is a zápor kopogására.

Tomnatik - tó

Mire eláll az eső, még bőven világos van, és a csúcsokat még süti a nap. Megelégelem a fekvést, és hirtelen elhatározással nekiindulok a völgykatlan meredek oldalának. Húsz perc alatt az Ősztető 2016 méteres csúcsán vagyok. Itt még ragyog a nap, körülöttem hegyek amíg a szem ellát; Galícia felé felhők tengere, a völgy mélyén kétszáz méterrel alattam a színes sátrak, a csúcson a Miatyánk ukrán nyelven, márványtáblába vésve ...  igen, itt fent most jó a magány.

Az Ősztető délutáni fényben ...

... és napfelkeltekor

Június 23., vasárnap
            Másnap hajnalban ismét itt kezdődik a nap, akit érdekel a napfelkeltét is láthatja az Ősztető gerincéről. Azután felszedjük a vizes sátrakat, vállra kapjuk zsákjainkat és indulunk tovább, az elérhetetlennek tűnő, nagy épület (egykori lengyel obszervatórium) koronázta Pop Iván csúcs felé. Az idő ezúttal kifogástalan, ragyogó napsütésben felkapaszkodunk a Kökörcsines csúcsára (2035 m), majd hosszas vándorlás a széles, zöldellő és rózsaszín havassszépével tarkázott hegytetőkön, míg elérünk az utolsó kétezres lábához. Még egy erős emelkedő, és megérkeztünk a harmincas években épült emeletes épülethez a Csornahorai-Pop Iván csúcsára!

Pop Iván 2020 m

Magányos hegyimentő tanyázik itt fent, de az épületbe bemenni nem lehet, pedig némi felújítással alighanem használható lenne. A kilátás nagyszerű, a csúcs magasan
kiemelkedik a Fehér-Tisza forrásvidéke felett. Itt is pihenő, csoportkép, azután már nagyrészt csak ereszkedünk. Véget ér a magashegyi jellegű táj, törpefenyves után árnyas erdő, de még több mint két óra kell hogy megérkezzünk a Vikhid - tető legelőjére. A felhők ismét gyűlnek, de ezúttal még jobb az időzítés: innen már házigazdánk járművével, a Fehér-Tisza völgyén át jutunk vissza körösmezői szállásunkra; a terepjárónak pedig meg sem kottyan a kopogó jégeső, ami kevés híján utolért minket...

Vikhid - Hubertusz-kápolna

Június 24., hétfő
            Az utolsó nap a hazautazásé. Ezúttal már figyelemre méltó rutinnal kerülgetjük a kátyúkat; megállunk a tiszaborkúti borvízforrásnál, megnézzük Európa (egyik lehetséges) földrajzi középpontját Terebesfejérpataknál, átküzdjük magunkat a határon, és irány haza! Vissza gyorsabbnak tűnik az út, jobb is így, nehogy elfeledjük a hegyeket, felhőket, napfelkeltét, ködöt, erdőt, virágot - mindazt amiért ennyit utaztunk ...

Ahol a Fekete- és a Fehér-Tisza találkozik (Rahó)

Kép és szöveg:  Hunyadi László
>További képek

Téli Vihorlát

                 Két évvel ezelőtt került először célkeresztbe  a Vihorlát. Akkor a kiadós havazás miatt csak a Zempléni-hegységig jutottunk - most jött el az alkalom, hogy a míg a Tátrában az olvadás és fagyás keményre dolgozza az instabil hótömeget, biztonságos terepre áttervezve a hétvégi programot, ellátogassunk a Felvidék keleti részére.

Előttünk a "Kő"

                  A megközelítés ezen a tavasziasan enyhe hétvégén akadálytalannak tűnik. Azért reménykedem, hogy nem lesz nagy sár ... de az aggodalom feleslegesnek bizonyul. A hegy lábánál már összefüggő a hó, és ez csak fokozódik! A Tengerszem alatti parkolóig már komoly nehézségek árán autózunk fel, és amikor kilépünk az útmenti méteres hófalak közül, szembesülünk a ténnyel, hogy elsőként vehetjük igénybe a turistautat a hóesés óta. Vagy nyolcvan centi olvadós-süppedős hó vesz körül (történik mindez alig 600 méterrel a tengerszint felett, feljebb a métert is bőven meghaladja mint látni fogjuk), miközben hótalpaink az igazak álmát alusszák otthon ... De nem riadunk vissza. Mai célunk a Szinnai-kő; nem a legrövidebb útvonalat választottuk, de a haladás lassú, így több helyen iránymenettel rövidítünk, hiszen az úton sem kisebb a hó ... És előbb-utóbb a szürke bükktörzsek között fel is tűnik a Kő - egy kis hómászás a fel lábáig, ahonnan örömmel látjuk a szikla tetejére vezető meredek lépcsőt. Kis kapaszkodás a csúszós fokokon, és döbbenettel csodálhatjuk a hosszas erdei gyaloglás után váratlan kitettséget és nagyszerű körpanorámát. Alattunk, a völgy ölében a befagyott Tengerszem, ahová leérkezünk majd. Ezúttal kellemes meglepetés, hogy  lecsúszkálva a lépcsőn a túloldalon kijárt ösvényre bukkanunk. Alig egy órába telik hogy elérjük a hó alatt alvó kis tavat, és nem sokkal később járműveinket is viszontlátjuk.

Szinnai-kő

            

Vihorlát-csúcs - szinte a fakoronákig ér a hó

                  Másnap már készülünk az akadályra, így korán indulunk. Ezúttal Remetevasgyár faluból indulunk a Vihorlát-csúcs otromára. Megszervezzük a hatékony haladást, tizenketten húszpercenként váltjuk egymást a nyomtaposásban. Így sem túl sebes az előrejutás amit mi sem bizonyít jobban hogy többen újra sorra kerültünk a kilenc kilométeres felmenet során.  Elérve a csúcs meredeken emelkedő tömbjét, közel embermagasságúra összehordott hóban kell előretörni - a legkülönbözőbb technikák kerülnek kipróbálásra, hason kúszástól a négykézláb kaparásig... de felértünk! Ezúttal is érdemes volt, mint mindig: alattunk a Vihorlát erdei, egyik oldalunkon az Alföld, másik irányban a Kárpátok vonulata, egészen a fehéren derengő Máramarosi-havasokig. Örülünk is, mintha valami nagy csúcsra jutottunk volna fel, holott alig vagyunk a Kékestetőnél magasabban. De erős a szél, és a lemenet is lassú, így hamarosan indulunk. Saját nyomainkat élvezve sötétedésre érkezünk vissza a kiindulópontra, ahonnan négy óra autózás vár még ránk hazáig.

Taplók a kárpáti rengetegből

>További képek
A fotókat Szegedi Erzsébet és Hunyadi László készítették .