Ide vezettünk

                 Ismét végére jár egy esztendő. Odakint korán érkezik az alkony; köd borul az erdőre, rövidebbek ilyenkor a kirándulások és hosszabbak az otthoni decemberi esték. Közeleg az ünnep is, gyűlnek az ajándékok és ilyenkor itt az ideje visszanézni, tettünk-e valami hasznosat ebben az esztendőben? Mérlegre kerül hát az idei év is, a túravezető szemével: lapozzuk fel a képzeletbeli 2018-as túranaptárt, merre jártunk, hová vezettük útitársainkat ebben az évben?

Schneeberg (február)

             Nehezen indult az év, januári-februári magashegyi útjaink a mostoha időjárás okán csak többedik nekifutásra sikerültek - igaz akkor annál szebb volt a Schneeberg és a Liptói-Tátra! Természetesen közben a hazai tájakon "pótoltunk: a Börzsönyben, a Bükkben; ezeket az egynapos túrákat tavasszal Tihanyban és a Vértesben folytattuk. A tavasz egyik legszebb útja volt a pünkösdi hétvége Erdélyben, Torockó vidékén és a Gyalui-havasokban, majd ismét egy újratervezés következett: az esők áztatta erdélyi Páreng hegység helyett, jól sikerült úticél-módosítással a Kamniki-Alpokban jóval kellemesebb körülmények között túráztunk.

A Liptói-Tátrában márciusban

       

   2018 akár a Tátra éve is lehetett volna, hiszen többször is jártunk itt: télen a Liptói-havasokban, júniusban szintén itt és a Krivánon, majd ősszel mégegyszer ellátogattunk a Magas-Tátrába. De, még a nyárnál maradva, két nagyobb túrán jártunk: júliusban Erdélyben  a Kárpát-kanyar hegységeiben; majd augusztusban a Dolomitok sziklái és a Tauern gleccserei között. Ősz végére pedig maradt még egy "nagy dobás": a marokkói kaland a Magas-Atlaszban; így ez az év sem maradt négyezres csúcsmászás nélkül. az év vége pedig hozott még néhány egynapos kirándulást,  és legvégül, ősi (2013-as...) hagyományainkhoz visszanyúlva átgyalogoltunk egy decemberi éjszakát a visegrádi hegyekben.

Május a Gyalui-havasokban

               

 Ezzel végére is értünk a túravezető naplójának, de egy gondolat nem hagy nyugodni: vezettünk-e egyáltalán? Kellünk-e mi,veztők ahhoz hogy eljussunk valahová?
Mert, legtöbbször igazából nem kell vezetnünk a szó szoros értelmében legalábbis. Az erdő fáin díszlő színes jelek követése nem ördöngösség, a tájékozódáshoz elég elővenni az okostelefont; ráadásul ugyanezen kis eszközzel a legapróbb részletekig meg is tervezhetjük utunkat. A világhálóról minden tudnivaló beszerezhető, temérdek képen és videón nézhetjük meg előre, hol is fogunk járni. Másrészt pedig útitársaink nagy része elég gyakorlott, nehezebb terepen is önálló, ráadásul a szabadidővel bővebben rendelkező szerencséseknek a helyismerete is versenyképes... van-e hát szükség még túravezetőre, szervezőre egyáltalán?

Kamniki-Alpok (június)

             Nem mintha nem lenne igény. A túrák betelnek, és általánosságban is a vezetett, szervezett utak reneszánszukat élik - talán az internet világában egyszerűbb a kommunikáció, könnyebb az egymásra találás, talán több a pénz, talán lassan ez a dolog is a profik (tetszés szerint  idézőjellel vagy anélkül ...) kiváltsága lesz? Mindez megérne egy hosszabb eszmefuttatást, de inkább oszlassuk el a kételyt, hátha mégsem vagyunk hiábavalóak ...   Nyissuk ki hát ezúttal a még inkább képzeletbeli utaslistánkat! Kik, miért tartottak éppen velünk?

A Csukás-hegység júliusban

            

         Voltak elsősorban a kezdők. Elsősorban, hiszen ez lenne küldetésünk lényege, a hegyek világába kalauzolni azokat akiknek sok év tapasztalatával tudtunk biztonságot és ezzel együtt jó eséllyel kellemes élményt nyújtani. Voltak még az újrakezdők, akik gyermekkori családi kirándulásokon kapták útravalóul a túrázás szeretetét, majd hosszabb kihagyás és a család, baráti kör "cserélődése" miatt magukra maradtak ezzel az időtöltéssel. És voltak akik később (de sose későn!) kezdtek bele: a gyerekek kirepülése után, sőt akár a nyugdíjas korral többeknek még kitűnő erőnlétben nyílik ki világ: új társakkal,de szervezett csapattal... Meg persze akik alkalomszerűen csatlakoztak hozzánk, akiknek éppenséggel túraötlettel, társasággal, összeszervezett telekocsival tudtunk segíteni.

A Dolomitokban, augusztusban

            

              És közülük sokan továbbléptek. Hazai kirándulások után kipróbálták magukat magasabb hegyekben, többen velünk együtt örvendhettek első két-,három vagy négyezres csúcshódításuknak. Vannak akik önállósodtak: saját szervezésben, saját álmaikat megvalósítva járnak akár a Himalája hatezres magasságaiban! És akad aki gyerekeit is hozza útjainkra.

A Tengerszem-csúcson, októberben

             De van egy dolog ami talán még fontosabb: mindezek az útitársak találkoztak. Találkoztak, ismerkedtek, barátkoztak, társaságra (netán társra) találtak. Kialakultak társaságok, a csapatból új csapatok születnek ...
             Úgy tűnik nem volt hiábavaló a fáradozás! Sőt, talán ez az igazi értelme a szervezésnek-vezetésnek. Ide vezettünk, hiszen ez a cél maga. Ez a küldetés, hogy minél többen megismerjék, megszeressék a hegyek világát; és hogy biztonságban járják a csúcsokra vezető ösvényeket. Nem mindig és nem feltétlenül velünk, de új társakkal, új generációkkal, idővel esetleg másokat vezetve, hogy mindig legyen majd aki a mi útjainkat járja.

        

Az Atlasz legmagasabb csúcsán (november)

            

 

 

 

 

 

 

 

            

 

             Hová fogunk vezetni 2019-ben?

Konkrét úticélokkal nem is próbálkozom, sajnos a hosszú távra való tervezés úgy tűnik továbbra sem lesz erősségünk. Mindenesetre a fentieket szem előtt tartva megpróbáljuk a legkisebbeket is beszervezni, külön nekik szóló kölyöktúrákkal vezetve az első lépéseket, illetve meghirdetünk néhány olyan kirándulást amivel a teljesen kezdőket is ki tudjuk csalogatni a természetbe. Ugyanakkor a másik irányba is próbáljuk kiterjeszteni a kínálatot: nehezebb utakkal, kevésbé ismert célokkal azok számára akik erre készen állnak.

           Kedves Útitársak, akik eddig velünk jártatok, és akik ezután jöttök! Köszönjük az idén együtt töltött napokat, és reméljük jövőre új  tagokkal bővül a csapat!Tartsatok velünk az elkövetkező esztendőben is, vezettünk és fogunk is vezetni, hiszen emberi kötelességünk hogy vezessünk valahová ...

 

  

 

 

 

 

 Minden Útitársunknak

boldog Karácsonyt és közös kirándulásokban bővelkedő Új Évet kívánunk!

                     a Kárpát-Túra csapat

Bejegyezte: Hunyadi László
Fotók: Győrfi Károly, Hunyadi László

Árnyék a hegyen

A békés Atlasz novemberben

            Karácsonyi gondolatoknak lenne itt az ideje. De előtte, nem lehet szó nélkül hagyni: árnyék borult a hegyekre is: a félelem árnyéka. Mi, akik  néha veszélyes ösvényeken járunk, többé-kevésbé tudatában vagyunk a kockázatnak. Igyekszünk vigyázni, nem lezuhanni, nem megfagyni, stb -vagyis távol tartani magunkat minden objektív és szubjektív veszélytől. De a másik embert nem kellett kerülni. Eddig. Úgy gondolom, annak az esélye hogy valaki terrortámadás áldozata legyen, jóval nagyobb egy repülőgép fedélzetén, nagyvárosi metróban vagy tömegrendezvényen, mint valahol a hegyek között. Alig másfél hónapja még minden efféle aggodalom nélkül túráztunk az Atlaszban, pedig  a gyűlölet alighanem már rég ott lappangott azoknak a  szívében, akik éppen ezt helyet választották ki arra hogy kioltsanak két fiatal életet. A zsúfolt városok után célkeresztbe kerültünk mi is, túrázók, hegymászók.

Ugyanott, 2018. december 17. (forrás: Associated Press)

             Kitől kell félnünk? Mekkora erővel állunk szemben?
Alighanem maroknyi elvakult ember tart rettegésben milliókat. A valóságban kicsi a sötét erő, de hatalmas a terror árnyéka. Tönkreteheti több ezer helybeli megélhetését, akik a turizmus révén megpróbálnak megmaradni és megélni szülőföldjükön. Árnyékot vet egy békésnek tartott országra, és bár alaptalanul, de a gyanú árnyéka vetül ismét milliárd iszlám hívőre is.
A veszély valós, ha tehetjük legyünk tehát óvatosak. De ne fedjük, hogy valójában az árnyéktól félünk.


    

     ... És hamarosan jön pár sor karácsonyra is. Mert a fény előbb-utóbb elűzi a sötétséget.

Ilyen volt Afrika!

Magas-Atlasz, 2018 november

         Mi tagadás, megilletődöm, mikor megérkezünk Marokkó földjére! Egy új földrészre érkeztem!
Hamar kiderül azonban, ezzel egyedül vagyok. Minden útitárs járt már Afrikában ... Az önbizalommal tehát csak óvatosan ... De ahogy a zenész lejátssza a kottát, úgy a túravezető eligazodik a térképen és úrrá lesz a logisztika nehézségein. Így is történt :-)
     
            ... A jó meleg Afrika, végre ide is eljutottunk! Ha csak a földrész északnyugati csücske is, és ha nem is tartozik a leghatalmasabbak közé, és e földrész nem is elsősorban hegyeiről híres, de azért határozott előnyei vannak az itteni hegymászásnak. Elsősorban az (ilyenkor) kellemes éghajlat, ami lehetővé teszi hogy akár novemberben bepótoljuk az idén kis híján elmaradt négyezres túrákat. Másodszor a megközelíthetőség: négyórás repülőút + másfél órás közúti megközelítés még a reptéri sorbanállásokkal együtt is kíméletesebb mint mondjuk Svájcba elautózni. Végül, de nem utolsósorban, továbbra is egy Nyugati-Alpok-beli túrával összevetve, a költségek is igencsak versenyképesek. Így hát semmi ok kihagyni, járjuk hát újra képzeletben az Atlasz ösvényeit!

 November 5., hétfő

                Gépünk lassan belemerül az Észak-Afrikát takaró felhőtengerbe. Kissé szomorúak a kilátások - Marokkó földjét csak közvetlen közelből pillantjuk meg, és lentről sem néz ki jobban, mikor már sötétedéskor kilépünk a marrakesi reptér épületéből. Sürgősen taxit szerzünk (nem nagyon erőltetjük az alkudozást sem), és irány a mintegy nyolcvan kilométerre fekvő szállásunk!
A város széli sűrű forgalmat hamar magunk mögött hagyjuk, és Imlil városka, a Magas-Atlasz-beli túrák kiindulópontja felé tartunk. Időközben leszáll a köd is, csepeg az eső; igazi (európai) novemberi idő lesz... Imlil után fogyni kezd az út is: itt ér véget az aszfalt és itt kezdődik a kaland... sofőrünknek is, akinek a köd, sár, a meredekség és a helyismeret hiánya (többször megállunk kérdezősködni) egyaránt feladja a leckét. GPS van, francia nyelvismeretem azonban hiányzik - jobb híján, Rejtő Jenő szellemét megidézve idegenlégiós vezényszavakkal próbálkozom:
- A droite! En avant! Marche! ... (jobbra át! előre! indulj!)
És működik! Bár a stílusomat mintha szokatlannak találná ... De végül csak megérkezünk Aremd faluba, ami valóban a civilizáció vége. Szállásunkon meleg fogadtatás, forró tea és leves ellensúlyozza a hideg szobákat - tehát bizakodással hajtjuk álomra fejünket.

    Reggel az Atlaszban - indul a túra!

 November 6., kedd

                Indulunk a hegyre! Ragyogó az idő, kicsit hideg (közel kétezer méteren vagyunk) de tökéletes a felmenethez! Most, világosban látjuk csak hogy kis hotelünk igazi "pályaszállás" - alig néhány lépés a sáros falusi utcán, és máris a menedékház felé vezető ösvényt tapossuk. Dió, alma-, és cseresznyefák kísérnek rövid ideig, majd átadják helyüket a szórványosan álló, romantikus alakú, görcsös örökzöldeknek. A néhány nappal előttünk érkezett kiadós csapadék színeket és életet adott a tájnak: a csúcsok fehérben pompáznak, a növényzet kizöldült valamelyest, és patak zubog alattunk a völgyben - jobbkor nem is jöhettünk volna.

Víz a kopár hegyek között

Első pihenőnk helye Sidi Camarouch; a völgy mélyén, is vízesések mellett meghúzódó apró település Talán inkább zarándokhely lehet, egy hatalmas, fehérre meszelt sziklatömböz kis mecset támaszkodik - szent hely, amiről azonban ennél többet nem sikerült megtudnunk. A falu evilági létének alapja mindenesetre inkább a tea, üdítő és frissen facsart narancslé, amellyel a népes túrázó közönség szomját enyhítik.

Az Atlasz ösvényein

             Utunkat lassan egyre kopárabb tájon folytatjuk, a borókák helyét párnás fűcsomók, tüskés növények veszik át. Háromezer méterhez közeledve elérjük a hóhatárt, és hamarosan aznapi célunk, a Toubkal menedékház is felbukkan. Zömök, masszív, erődszerű építmény (akár a másik, mert két ház is áll egymás mellett); ha nem lenne behavazva amolyan sivatagi garnizon lehetne amilyenekről Rejtő Jenő könyveiben olvastunk...
             Belépve a zsúfoltság tűnik fel elsőként, nyugati turisták légiója tolong a házban, és az asztaloknál több nemzetiség képviselői foglalnak helyet (hogy Rejtőnél maradjunk ...) Idővel azonban el kell ismerjük hogy a ház lényegében európai színvonalú, és mikor nyugovóra tértünk  a szobák hőmérséklete sem hagyott kívánnivalót.

Az előretolt helyőrség: Refuge du Toubkal

November 7., szerda

Útban a csúcs felé

              Eljött a csúcstámadás napja! Világosban indulunk; felkerülnek a hágóvasak, és a fagyos havon ropogunk egyre feljebb. Hólejtó, kőtömbök, minden nehézség nélkül de a ritkuló levegőt azért megérezzük; jó ideig árnyékban haladunk, majd a csúcs alatti nyeregben találkozunk szembe a Nappal. Itt egyesítjük erőinket (az élharcosok bevárják a végét), és vagy fél óra múlva fent állunk a képekről már ismerős vas háromszögnél. Jbel Toubkal 4167 méter, az Atlasz csúcsa! Zavartalan körpanoráma, dél felé alacsonyabb hegyek láncai, az Antiatlasz, és mögötte valahol a Szahara ... Délnyugat felé felé további négyezresek - ezekre pályázunk holnap! Csúcscsoki, fotózás, közben a nagy nyüzsgésre még egy kis csíkos mókus is előkerül a kövek közül. Jó fél óra után elégedetten ereszkedünk vissza a széles nyeregbe, innen még a 4030 méteres, kissé szaggatottabb nyugati csúcsra lehet kitérőt tenni -  van is aki ezt a csúcsot is begyűjti; majd alig másfél óra múlva már a ház előtt verjük le vasainkról Afrika havát.

Az Atlasz tetején: Jbel Toubkal 4167

A legmagasabban lakó berber csíkosmókus

November 8., csütörtök

                 Még egy nap a hegyekben, újabb csúcsokra pályázunk. Tegnap előtti felvezető utunk irányát  folytatjuk a völgyben, a 3750 méteres Tizi n'Ougane hágóig kapaszkodunk egyenletesen. Innen már nem egészen sétaút vezet a Quanoukrim csúcsa felé: egy rövidebb szakaszon vegyes, négykézlábas mászás (hágóvassal nehezítve) következik, ahol már csak a csapat fele nyomul tovább. A kalandos mászás jutalma odafent még pár száz méter szint a Mars felszínéhez hasonlító kőtengeren, és már fenn is állunk a Ras Quanoukrim tetején - vagyis csak a mellékcsúcson, a magasabb ponttól egy hógerinc és újabb könnyű mászás választ el. Egyelőre azonban hagyjuk, előttünk egy könnyebb cél Timesguida, a csoport legmagasabbja, 4089 méterrel, leereszkedve a tőle elválasztó nyeregbe egy könnyű felsétálással elérhető. (már amennyiben beszélhetünk négyezer méteren könnyű sétáról ...). Miután meghódítottuk eme hegy lapos tetejét, ismét visszakapaszkodunk ott ahol jöttünk, és végül az előbb kihagyott ormot is magunkévá tesszük, így mindent egybevetve öt négyezressel a "zsákban" indulunk végleg lefelé.

A Toubkal látképe a Ras Quanoukrim oldalából

Társaságunk egyre gyarapszik lefelé: a menedékháznál csatlakozik a csapat többi része, valamit egy öszvér kezelőjével együtt,felszerelésünk egy részével; így indulunk vissza Aremd felé. Közben felhők érkeznek (napok óta először), amitől a lemenet ha lehet még látványosabb: köd, napsütés mindenféle arányban változik, festőien keverve a fényeket és az Atlasz színeit... Éppen sötétedésre érkezünk meg falunkba, ahol már ismert szállásunkon térünk nyugovóra.

Mesebeli esti fények

November 9., péntek

Marrakes

                   Elérkezett rövid kirándulásunk utolsó napja. Innen már csak lefelé vezet az út, az Imlil-ig tartó kritikus szakaszt vendéglátónk terepjárójával tesszük meg, majd ismét taxi, az ismerős úton irány Marrakes. A délutáni indulásig van még pár óra városnézésre: az európai jellegű, modern  városnegyedek negyedek után alámerülünk a Medina (óváros) labirintusába: igazi keleti bazár, minden elképzelhető árucikk: fűszer, ékszer, ajándéktárgy, ruha és selyem; és ennek megfelelő tömeg várja a látogatót - gyorsan végigjárjuk, inkább nézelődve mint vásárolva - azután már a reptér következik, hasonló de kevésbé egzotikus tolongással. Mindeközben próbálom nem elfelejteni az elmúlt öt nap szépségeit hol jártunk, mi mindent láttunk  - ha csak dióhéjban is, nekem ilyen volt az Atlasz és Afrika....

Kép és szöveg: Hunyadi László