Augusztusi Tátra

                 Nem mindennapos, hogy augusztusban, több napra a Tátrába mennénk! Nem mintha nem lenne szép, vagy éppen nem ekkor lenne a legfőbb szezon - sőt, túlságosan is. Annyira, hogy ilyenkor inkább a távolabbi, még magasabb hegyeket vesszük célba, "átlépve" a máskor is elérhető távolságokon. Ezúttal nem így alakult, a rögtönzés ezt adta - ha hosszú hétvége szabadnak adódik( aki szokott velünk tartani tudja hogy ez is ritkaság nálunk), akkor oda megyünk lakni, ahol helyet kapni az utolsó pillanatban is - és ez most a Tátra lett.

                   Nem is csak Tátra, de első nap, bemelegítésképpen, rövid kirándulással ellensúlyozandó a hosszú utazást a Szulyói-hegyekben túráztunk. Szerényebb táv és szint (nálunk a 10 kilométer körüli túra a legkíméletesebbek közé tartozik :-) ; de annál szebb táj: romantika és vadregény kicsiben, fenyők, sziklák, várrom és megannyi kilátópont - mindez a középhegység méreteiben. Sajnos az idő némileg szürke arcát mutatta ezúttal; de végül is ez csak nyitánya volt a nagyobb hegyeknek - bíztunk hát a napsütéses folytatásban, amíg a Liptói-havasokban, a Bölényfalu (Zuberec)feletti Zverovka-ház melletti faházunkat elfoglaltuk.

                    Második napunk a Liptói -havasokban telt. Reggeli napsütésben, a Zverovka ház felől indult a kör; kiadós kaptatóval a Zábrat' -nyeregbe (gyülekező felhőkkel); majd tovább a lenygyel határig, át a Rakon hegyvállán,a Volovec kétezer feletti magasságában elérve a Tátra főgerincét (sűrűsödő köddel...).  Innen kezdődik pedig az izgalmas rész! Leereszkedve a határ beszögellésénél őrködő, mégy szelíd formájú Volovec mögötti nyeregbe, előttünk tornyosul a Hegyes-Rohács meredek sziklakolosszusa. Igazából nehézség csak a legutolsó szakaszon akad, láncok mentén, némileg kitett sziklákon át érjük el a csúcsot. Nem marad el a jutalom sem: oszlik a köd; egyre többször pillanthatunk le az árvai oldal kopár katlanaiba, vagy Dél felé, a liptói medence síksága felé. 

Végül, kis pihenő után még egy csúcs vár ránk: a Placlivo (aznapi kétezreseink legmagasabbika, 2125 méterrel). Felfelé "nehézség nélküli" gyaloglás (eltekintve az eddig megtett ezerötszáz+ méter szintemelkedéstől, aminek hatása itt már érezhetően mérsékli a sebességet...) Lefelé az utolsó láncos kihívás, 8-10 m magas bevágás,ezúttal lefelé irányban. Szombat kora délután van, sokan vagyunk; és itt úgy tűnik, ez a hely az "üveg nyaka" - némi sorbanállás után jutunk csak át, és lentől már jól látható hogy megkerülhető lett volna ... jó tudni mindenesetre. Ezután már csak a lemenet vár, hosszasan ereszkedve a Smutná-völgybe, majd legvégül az utolsó órát aszfalton sétálva érünk vissza kis faházunk kényelmébe.

                Harmadnap ismét utazunk. Nagy ívben megkerülve a liptói hegyeket, most a Magas-Tátra került sorra. A Poprádi-tó villamosmegállótól indultunk, cél a Koprova-csúcs - ha nem is a legmagasabbak közül való, de mindenképp a legszebbek egyike! Már csak az útvonal miatt is: a Poprádi-tó is szép, de utána, jóval feljebb a Kis- és Nagy-Hincó-tó talán a legszebb a Tátra számtalan tengerszeme közül. A Felső-Koprova-hágó felé kanyargó ösvény mesés háttere a Menguszfalvi-völgy sziklás katlana és a z emelkedéssel egyre mélyebb azúrszínű víztükör ... Végül még egy rövid, szaggatottabb gerinc, és fent is vagyunk. További tengerszemek alattunk, további szép számú túrázó körülöttünk; kék ég, fehér felhők, nyár, és Tátra - ilyen volt 2021 augusztusában:

Szulyói-hegyek

Szulyói-hegyek - a "gótikus" sziklakapu

Fecsketárnics

A nyár színei a Liptói-havasokban

Látkép a Zábrat'-nyeregből

A határgerincen felsorakoznak a felhők ...

A Hegyes-Rohács szikláin

Szemtől szemben a Hegyekkel

A Sátán tükörképe (Kis-Hincó-tó)

Nagy-Hincó-tó a Menduszfalvi-csúcsokkal

A Koprova-csúcs déli orma

> További képek

Fotók: Konyári Ágnes, Lénárt Marianna, Vándor Rita, Hunyadi László

Liptói-Tátra - ahogy az egész kezdődött

Mesék a hegyről - I.

Az első, emlékezetesen szép "Kárpátos"-túránk rövid története. Így kezdődött minden, 2012 októberében:

     … Már az utazás is szívmelengető látvány a felvidéki erdők őszi pompájával. A zólyomi erdők arany ragyogását felváltja az idővel dacoló fenyők sötétzöldje, mire megérkezünk a Zuberec falu feletti Zverovka menedékházhoz. 
A vasárnap délutáni nyüzsgés lassan alábbhagy mire behurcolkodunk, nem sejtvén hogy meglepetés vár ránk: a házban ugyanis nincs víz, minek okán be is akarnak zárni addig amíg helyre nem áll a rend. A helyzet súlyos de nem komoly: több pálinkánk van mint vizünk!  Tárgyalásokba bocsátkozunk és elérjük hogy maradhatunk, mutatnak egy közeli forrást ivóvíz gyanánt, továbbá jóvátételként 1 azaz egy vödör vizet kapunk „csak külsőleg” minden egyéb szükségletünk kielégítésére. A dolgok ilyetén kedvező alakulása feletti örömünkben nyomban teszünk is egy bemelegítő túrát az Osobitá alatti nyeregig és vissza. Este a ház ivóhelységében megnyugodva tapasztaljuk hogy az általános szárazság nem érinti a csapolt termékeket, így nyugodt és mély álommal készülünk a másnapi túrára.

  
            Reggel deres már a határ, elkél a meleg ruha míg nekivágunk a Brestová felé tartó 900 m-es kaptatónak. A lejtő felénél érnek a nap első sugarai, majd mire a főgerincet elérjük, nemcsak a kabátok de a hosszúnadrág is lekerül. Az északi oldalakban itt-ott hófoltok díszlenek, az áfonyák vesszői kopaszon meredeznek már, de szinte nyári meleggel simogatja a nap a havasok megbarnult gyepbundáját.
            A Brestovát elhagyva a Salatín csúcsán lépjük át a kétezer méteres magasságot. Ugyanitt  nyerünk beavatást a geoládázás rejtelmeibe, útitársunktól fellelkesítve lelkesen merülünk  könyékig a kövek alatti sötét és nyirkos lyukakban…

          A Salatín után a Skriniarky nevű szakaszon kapunk ízelítőt először a sziklák világából. A szaggatott gerincen itt-ott lánc is akad, bár inkább útban van semmint segítene. A következő nagyobb csúcs a Pachola 2166 méterrel, ez már igazi csúcsélmény, kis kereszttel a tetején. Ismét kb. 150 m szint le és fel (ez itt a ”szabvány” két hegy között úgy tűnik), és a Baníkov 2187 m-es csúcsán, túránk legmagasabb pontján állunk. Belátjuk szinte a teljes eddig megtett utunkat; észak felé alattunk a Rohácsi-tavak csillognak, távolabb a Babia Gora hegyháta magaslik, nyugatra a Liptói –és a Magas-Tátra hegyrengetege, délen az Alacsony-Tátra szelídebb lankái zárják a látóhatárt.

              Innen le is vághatnánk a Zsári-házhoz de eltökélten folytatjuk a mai napra előírt gerinctúrát. Az idő gyönyörű, várhatóan még világosban térünk le a Smutné nyeregből a ház felé. A nehézségek azonban most kezdődnek. A Baníkov nyugati gerincén már komolyabb kitett szakaszokon kelünk át (itt azért nem baj hogy van lánc), majd a Hrubá kopa „pihentető” szakasza után (átmenetileg két lábra egyenesedünk) a Tri Kopy („Három Fej”) három sziklás csúcsa az utolsó akadály mára, szintén láncos szakaszokkal. Késő délutánra jár mire elkezdünk ereszkedni a ház felé; és miközben a völgyet lassan birtokba veszi az este, a hegytetőktől valószínűtlen vörös izzással búcsúzik a nap.

           …És lőn este és lőn reggel (na jó, hajnal...) alig néhány óra leforgása alatt, és ugyanott kapaszkodunk felfelé, ugyanolyan sötétben mint tegnap… a gerinc alatt érnek a nap első sugarai stb. (nem mert nem jut más az eszembe de egy az egyben mint előző nap :o) ; és folytatjuk a főgerincet ahol abbahagytuk. A Placlivé tetején tartunk tízóraiszünetet. Ez a lankás hegytető táborhelyül szolgál a téli gerinctúrák során, és a ráérő túrázók szemmel láthatólag egymást múlták felül a kreatív kőrakások építésében. Amolyan miniatűr kőkorszaki kultuszhelyhez hasonlatos a hegytető.

             Ezután következik a Hegyes-Rohács, a maga piramis alakú sziklacsúcsával. A „Nyugati-Tátra Matterhornja” titulus azért talán túlzás… de valóban szép hegy. Az utolsó biztosított szakaszokon ereszkedünk le a túloldalán a Jamnícké-nyeregbe. Itt alábbhagy a gerinc alpesi vadsága, szelíd füves hegytetők sora nyújtózik egészen a Magas-Tátráig. Nekünk azonban már csak egy hegyünk maradt: a lengyel határ kiszögellésében álló Volovec az utolsó kétezresünk. Észak felé fordulunk és a Rakon hegyvállán búcsúzunk el a körpanorámától amellyel kétnapos gerincvándorlásunk kényeztetett bennünket.

      
    Innen már csak lefelé vezet az út; a tetők meleg napsütése után  belemerülünk a  völgy hideg, nyirkos levegőjébe. A menedékházhoz érve párafelhők gomolyognak a réten és a hazaúton már vigasztalan novemberi köd borul az árvai falvakra. De odafent a hegyen még talán most is kék az ég; és mi emlékeink közt hozzuk magunkkal az ősz utolsó ragyogó napjait…

Kép és szöveg: Hunyadi László

>További képek  (Győrfi Károly)