Dolomitok & Grossvenediger

               Itt a nyár, a "nagy túrák" ideje - ezúttal Nyugat felé indultunk, hogy már-már hagyományosan, az Alpok két különböző vidékén kiránduljunk: a Dolomitok sziklatornyai közt, majd ennek ellentéteként,a központi vonulat gleccservidékén tegyünk látogatást.

A Pala-csoport legnagyobbjai: balra Cima Vezzana, jobbra Cimon della Pala

Pale di San Martino

 A San Martino di Castrozza környéki hegyvidék a Dolomitok nálunk kevésbé ismert, tőlünk  távolabbi sarka. A "szokásos" mesés sziklavilág, kevesebb vassal felszerelve, de kellőképp izgalmas  utakkal és háromezres csúcsokkal.

           ... Egyszerre érkezünk a Rolle-hágóhoz a délutáni záporral. Némi várakozás után útnak indulunk, később még egy esőszünetet tartunk a Segantini-háznál, aztán irány a menedékház a legrövidebb úton. Ennek az útnak azonban nyoma sincs (pontosabban csak nyomai vannak), hamarosan alig járható  sáros-görgeteges vízmosások közt találjuk magunkat. Haladni alig lehet, veszedelmesen gurulnak a kövek,ismét dörögni kezd az ég és közel a pánik. Szerencsére a csapat kitartása korrigálja  a túravezető hibáját és már sötétben, villámok fényénél, de még időben érkezünk meg a Volpi menedékházba.

Reggel a Dolomitokban (Monte Mulaz)

         
   Másnap kifogástalan időben, rövid bemelegítő túrával indítunk a Monte Mulaz csúcsra (2906 m). Ragyogó a körpanoráma, de sietünk tovább, előttünk áll az átkelés a Rosetta menedékházba. Könnyű biztosított szakaszokat érintve átkelünk a Farangole- hágón, majd hosszan gyalogolva, itt-ott kapaszkodva a hasonló nevű ösvényen érjük el aznapi szállásunkat.

Passo delle Farangole - a kevés mászós hely egyike

             Harmadik napunk célja a hegycsoport legmagasabbika, a Cima Vezzana (3192m). Némi szintvesztéssel megkerüljük a Cima Corona tömbjét majd befordulunk a zord kopárságában is szép Val Cantoni-völgybe. Rövid négykézlábas szakasz töri meg a törmeléktúra egyhangúságát, majd a Travignolo-hágónál máris közel járunk a háromezer méterhez. Jó fél óra kell hogy a hegycsoport legmagasabb csúcsán álljunk. Lefelé menet útba ejtjük még a Nuvolo 3075 méteres könnyen elérhető kis csúcsát is.

Cima Vezzana 3192 m

               Negyednap aztán búcsút veszünk a Dolomitok szirtjeitől. A Rosetta-csúcs oldalában ereszkedünk, alattunk a falu, felettünk égbenyúló dolomitfalak. hosszan harántolunk  törmeléklejtőkön, majd zöld legelőkön, míg jó két óra múlva elérjük a hágóban várakozó járműveinket. De ez még nem az igazi búcsú, hiszen Ausztria felé autózva sorra pillantást vethetünk a Dolomitok hírességeire: Civetta, Tofana, Cristallo, Tre Cime, Dreischusterspitzen ...hogy a többit ne is említsem; mire megérkezünk a

Grossvenediger

birodalmába. Változik a táj, hosszabbak a völgyek, lágyabbak a formák, távolabbiak a csúcsok, a fehérlő omladékok helyett zöldellő legelők kúsznak a magasba; a hegyoldalakról lépten-nyomon vízesések zuhognak - ez az Alpok másik arca.
      Közel 1700 méterről, a Venedigerhaustól indulunk.Fél órát követjük a patakot, majd nekiindulunk az 1100 méteres kapaszkodónak. Egykor (vagy százötven éve) itt végződött a Schlatenkees gleccser, amelyre az út felsőbb szakaszáról nagyszerű kilátás nyílik (illetve ennek felső részén vezet majd utunk a hegy tetejére.) Nagy szenvedések árán érjük el a 2796 méteren álló Neue Pragerhüttét, amely szállásunk lesz a csúcstámadás előtt.

Schlatenkees

  
     ...És eljött a reggel. Hajnali öt óra; a völgyben felhők gomolyognak, még alig dereng mikor nekiindulunk; omladékon és hófoltok között botorkálunk a jég széléig. (egykor a ház alighanem az egykor kiterjedtebb gleccser szélére épült, akkoriban egyszerűbb lehetett ...) Meredek, csupasz jégen indul a gleccsertúra, majd hamarosan hóra érkezünk. Nemsokára felbukkannak az első akadályok is: tágas hasadékok olvadozó hóhidakkal ... Az előttünk járók nyomai több helyütt is korrekcióra szorulnak, gyorsan nyilvánvalóvá válik hogy ebben a melegben az amúgy könnyű terep nem sétatér. De végül átóvakodunk az utolsó, legnagyobb szakadékon, és jön a jutalom: a ragyogó, végső gerincszakasz, végén a csúcskereszttel!
             Lemenetben ismét keresztezzük a gleccser hasadékait, és  - lám, az óvatosság nem volt hiábavaló! - még tanúi vagyunk egy mentésnek is (szerencsésen végződött), mielőtt "partra szállunk" a jégmező végénél. Innen már pár óra ereszkedés után, a Venedigerhaus-nál értünk végére kalandos alpesi túránknak.

Grossvenediger - az utolsó méterek ...

... és fent vagyunk!

A fotókat Győrfi Boglárka és Győrfi Károly készítették.
> További képek

Svájci négyezresek

           ...Talán a többes szám is túlzás. Mindenestre a  hiányos és sérüléssekkel küzdő túravezetői állomány ellenére az immár önállósuló csapat nem unatkozott, a Jegihorn látványos  ferrata-útja mellett a "legkisebb négyezrest", a Lagginhornt (4010 m) is meghódította! És ami (nekem is ) maradt, a Weissmies (4023m) ÉNY oldala; nem is éppen veszélytelen gleccserútvonalon, párkányokkal, hasadékokkal, jégomlással, kicsúszással, egyszóval kalanddal (és szerencsével) - amint az egy négyezrestől elvárható...

Weissmies

 Csapat a csúcson - Weissmies 4023m!

 

 

 

A Mischabel-hegylác csúcsai a Lagginhorn gerincéről

> További képek
A fotókat Hunyadi László készítette

Dom - test és lélek próbája

 

   ...Amikor felriadtam a dübörgésre, éppen azt álmodtam hogy egy hideg kövön üldögélek valami nagy hegyen. És tényleg. Első pillantásom a hajnali derengésben az alattunk kanyargó, szétszabdalt Festi-gleccserre esik; ennek összeomló jégtornyai okozták az ezúttal ok nélküli  riadalmat... 

          (Az előzmény egy hajnal két órás indulás volt, melynek eredményeként hamar elvesztettük az irányt a gleccsert kísérő kaotikus omladéktömeg illetve a hasadékok útvesztőjében. Ehhez jött még egy kőomlás mely alkalommal kis híján benne voltunk a szórásban, majd mindezen kevéssé bíztató előjelek hatása alatt jobbnak láttuk kivárni a pirkadatot.)

          A csillagok azonban már halványodnak és kivehetők a táj sziluettjei, így ideje ismét útnak indulni.

A gleccser szélén folytatjuk utunkat afelé a hely felé ahol a Festijoch-ot sejtjük. Ez a túra kulcshelye, ahol is a beszállás megtalálása sem feltétlenül egyszerű. Információim szerint rögzített kötél van, így ezt keresem mikor a fal tövébe érünk. És igen! Valami lóg a sziklákról. Ha nem is kötél, de drótocska, talán fél cm vastag, és a vége –  vagy öt méterrel a fal töve felett -  régimódi telefonzsinór módjára kedélyesen rugóformára kunkorodik... Használhatatlannak ítélem az ismeretlen célú műtárgyat, így biztosítás nélkül vágunk neki a falnak. Barátságtalan a mászás, a szikla meredek és omlatag, ahol pedig van egy tenyérnyi vízszintes hely ott bokáig érő földes törmelék leledzik. Elhaladunk néhány bennhagyott árva ereszkedőstand mellett. Így, kötél nélkül ideális körülmények között nehéz elképzelni a pánikszerű menekülést amelynek emlékét őrzik… ez azonban  tiszteletlen gondolat. És nevetni ugye a végén kell…

A Festijoch felett, ragyogó reggelen

          Végül azért csak kibukkanunk a Festijoch nyergébe. Szabad az út a csúcs felé! A felkelő nap sugarai mutatják az irányt a Hohberg-gleccseren. Nagy ívben megkerüljük a Dom függőgleccserei által bombázott övezetet, és befordulunk a Lenzjoch irányába. Néhány kiadós hasadék tarkítja a túrát, ezt leszámítva valóban csak a „monotónia nagyszerűsége” enyhíti a „kitartás próbáját”(ahogy ezt a hegyet 'eladni' szokás a túraszervező cégeknél ...). Ez bizony nem az a fajta négyezres amiből a Monte Rosa - csoportban egy nap alatt nemtudomhányat be lehet gyűjteni…

          A Lenzjoch alatt érjük el a 4000 m-es szintet.Forduló délii irányba és az utolsó 500 m szint következik. Megkerülünk még pár gigantikus hasadékot, de feljebb a terep még egyhangúbbá válik. Az összejárt lejtők, a domb formájú csúcsok (melyik is az igazi?) valamiféle szánkózódomb benyomását keltik, amelyre utolsó erőmmel vánszorgok fel. A meredekséget csak akkor érzékelem amikor megpróbálom letenni a hátizsákot de az következetesen le akar csúszni. Fogy az erőm és az órára is sűrűn nézek. Végül az utolsó ötven méter vigasztal. Meredek kapaszkodó a túloldalt párkányokkal díszített csúcstömbre. A csúcskereszt valamivel odébb, keskeny sziklaélen került elhelyezésre.

A csúcstömb , lenyűgöző méretekkel

A leereszkedés viszonylag gyors. Számítottam rá hogy a hó felpuhul mire lefelé jövünk. A hasadékok is nagy figyelmet igényelnek, ami idefelé egyértelműen megtartott az most már gyanús. De legalább az idő kitart.

           …Vagy mégsem? Szemben a Matterhorn és a Weisshorn egyre többször fúrják fejüket a felhőbe. Próbálom gyorsítani a tempót. Nemsokára azonban kénytelen vagyok visszavenni a sebességből: eltűntek a nyomok. Most járunk a jégomlással fenyegetett résznél, így jókora kerülőt teszünk a biztonságosabbnak látszó de járatlan terepen. Csupán egyszer sikerül beszakadjak combközépig, míg visszanavigálok a Festijoch alá. Ekkora azonban már szürke az ég és távoli morajlás hallatszik. A nyeregbe egyszerre érkezünk meg a zivatarral.

Visszaúton - gyűlnek a felhők

          Esőben szerelkezünk be a leereszkedéshez, majd pár perc múlva már vizes hó és jég veri felváltva a kapucnimat. Az ég morajlására pedig mintegy válaszul, zúgó dübörgéssel megindulnak a kövek a Dom faláról. Messze fentről, a ködből jönnek, mintha egyenest a felhőkből gurítanák őket. Egymást visszhangozzák a hegy és az égbolt, és bár mi nem vagyunk közvetlenül fenyegetve, a hangulati diszkomfort oldására mindez nem igazán alkalmas. Igyekszünk hát lefelé amennyire lehet a sáros, veszedelmesen csúszós falon, most már kötéllel természetesen. Hálásan gondolok a standok készítőire, bár eszközeikben nem bízom meg de legalább nem kellett keresnem hová tegyem a magamét… Szóval ki is nevet a végén?...  

Elvonulóban a vihar

         Egyszer azonban minden véget ér, és megnyugtatóan érezzük lábunk alatt a Festi-gleccser „szilárd” talaját. Már csak néhány (hasadék)ugrásra vagyunk hajnali pihenőhelyünktől, majd az omladék labirintusán át megérkezünk sátrainkhoz. Szép nap volt, négyezres csúccsal, és láthattuk a hegy mosolygós és zord arcát egyaránt. És indulás óta az a tizenhat óra is elröppent…

Béke a heggyel

Szöveg és kép: Hunyadi László