Weisskugel - Fehér a fehérben

"Nagyszerű hegy, melyet megmászói nem felejtenek el"
(R. Goedeke: Háromezresek az Alpokban)                                                                                              

      "Ende".

       Valahol az Ötz-völgy mélyén, ezzel a kis felirattal megszűnik az utunkat kísérő vidám piros jelzés. A kaland azonban ott kezdődik ahol az út véget ér, tehát keressük a folytatást hogy feljussunk a Hintereisferner egész völgyet betöltő, hatalmas gleccsernyelvére mely - jó öt-hat órás túra után - a völgy legtávolabbi zugában magasodó Weisskugel csúcsra vezet minket - ha az időjárás is engedi.

        - Ott vannak! - hallom társaim kiáltását. Már lén is látom az előttünk haladó három fős csapatot, egészen a jégtömeg alján kaptatnak felfelé. Utánuk! -mert ugye aki elől megy az tudja az utat - ez egyébként minden túravezetői hatalom alapja  is :o) Lélekben felkészülök a félnapos üldözőversenyre...

         A  gleccsert megközelítve barátságtalanná válik a terep- sáros, jeges, instabil törmelék kaotikus tömege - ilyen lehetett a világ a teremtés kezdeti stádiumában. Talán ember nem is járt még itt. (A hasonlat nem is áll távol a valóságtól, hisz a jég nemrég húzódott vissza innét; az emberek pedig az úton közlekednek, vagy harminc méterrel magasabban mint utóbb kideült.

A problémákon azért hamar úrrál leszünk és szinte megilletődve állunk  a roppant jégfolyam hátán. Isten hozot a jégkorszakban! Mint valami gigantikus több száz méter széles sztráda vezet a völgy belseje felé vagy nyolc kilométer hosszan, középtájon egy kanyarral - a dimenziók ahhoz foghatók mintha a Dunát látnánk a visegrádi szorosban.

          Kényelmesen haladunk ezen a fantasztikus országúton, a jég érdes, nem csúszik, egyelőre hó sincs így a hasadékok rendszere is nyitott könyv. Csak az időjárás ad okot az aggodalomra: háromezer méter felett többé-kevésbé stabil felhőfüggöny rejti a tájat. Bár nem rajongok érte hogy folyamatosan az előttünk haladókhoz igazodjunk, a felső, havas szakaszon azért jól jönnek majd a nyomaik hogy megtalláljuk "Fehér Golyót" (ezt jelenti a hegy neve) a ködben....

          ...Lassan elérjük a ködzóna alját. Követjük a nyomokat - mígcsak élesen balra nem fordulnak. Itt közel vagyunk a gleccser széléhez és nem tudom mire vélni az irányváltást -  valószínűleg feadták az ingerszegény ködtúrát és partra szállnak a Bellavista ház irányába. Na! Most tehát nincs előttünk senki, mehetek amerre akarok...elő hát a tájolót, gyorsan mérek egy irányszöget a félig mögöttünk, még a felhőtakaró alatt látható meterológiai állomás épületére. Más ismert pont azonban nincs, vagyis a heyzetünk meghatározása enyhén szólva hozzávetőleges. Iránymenet következik, egyik kezemben tájoló, másikban túrabot amivel a gleccser rejtett csapdáit szondázom. Elöl megyek, így nem látom társaimat, de legalább ők sem az én aggályaimat. Előttem a végtelen fehérség, fent, lent, körben, nincs más biztos pont csak a tájoló iránytűje ami előre mutat a semmibe, meg a kötél amely köldökzsinórként kapcsol az emberiséget képviselő három túratárshoz. Nem akartam idejekorán letörni a bimbózó lelkesedést, de az efféle műszeres megközelítésnek megvannak a maga határai... kb negyven percmúlva a nyeregben kell legyünk számításom szerint, addig kellene történni valaminek különben a dicstelen visszafordulás fenyeget ...lassítok is kissé, időhúzó szándékkal....

                És lőn!  Oszlik a felhő; az aréna fölül  felgördül a függöny , kibukkannak a völgykatlan díszletei. Megkönyebbülés - és zavar.  Nem hasonlít arra ahogy elképzeltem. Tőlünk lejjebb, jobbfelé pillantok meg egy tágas nyerget , túloldalán  csúcs kereszttel a tetjén - ennyire eltájoltam volna magam?!
-Jó helyen vagyunk? - kérdezi valaki.
-Soha jobb helyen nem voltunk - felelm őszintén, mert a táj meseszép, miközben lázasan próbálom lehetséges pozíciónkat leszűkíteni. Egyelőre az sem biztos hogy melyik országban járunk.
           - Ott vannak!! - A mutatott irányban  apró alakok kapaszkodnak fel egy keskeny, meredek folyosóban. Az lenne a mi hegyünk? - a rejtélyt fokozza hogy négyen vannak, vagyis nem azonosak az előttünk haladókkal. Mindenesetre felveszem az irányszöget mielőtt a felhő ismét összezárul előttük.
Egyik kézben tájolóval, másikban bottal szondázva a havat igyekszem tartani az irányt  - de az időjárás úgy tűnik  immár kegyeibe fogadta kis csapatunkat. Egyre többet látni a környező tájból és lassan a Nap is előbukkan. Összeáll a kép, helyére kerül minden.
            A nyomokat követve keskeny, szurdokszerű völgyben érjük el a gerincet - ez a kis rejtett átjáró hát a Hintereisjoch - valamiért hatalmas, széles nyeregre számítottam amely méltó a hatalmas jégfolyam nevére.

Felettünk meredek hólejtő vezet az előcsúcs havas púpjára, majd az eddigi végtelen tér hirtelen keskeny hóéllé szűkül. A háztető-szerű hógerinc túloldalán közel függőleges, tízméteres torony őrzi az utolsó, már könnyebb szakaszt. Mi vagyunk ma az  itt az utolsók,  miénk a hegy tizenöt perces izgalmas mászás (és majd' hét óra gyaloglás)  után.

         Az idő sürget, nem maradunk soká. A lefelé vezető út bár gyorsabb, így is végtelen hosszúnak tűnik. Útközben megtekintjük saját, felvezető nyomainkat, ahol is megállapíthatom hogy nem kerültünk sokat, bár az iránytartás - köszönhetően a hasadékok keresgélésének-kerülgetésének - kívánnivalót hagy maga után.  Gyönyörködünk a környező tájban amely idefelé rejtve maradt, és megcsodáljuk a gleccser változását, a felszínén csordogáló  rengeteg erecskét, patakot, hogy egyetlen forró nyári nap mennyi pusztításra képes ezen az irdatlan jégtömegen is. 

Partra szállunk végre, és a morénadombok közöt messziről virít a piros jel.

Ende. A kaland véget ért. Szép nap volt egy nagyszerű hegyen - amit valóban nem felejtünk.

A fotókat Bács Nóra és Hunyadi László készítette.

Véleményed, kérdésed van az itt olvasottakkal kapcsolatban? Írd ide vagy küldd el e-mailban a  karpat-tura@freemail.hu címre! (Bejegyzésed moderálás után válik láthatóvá.)

Ötz-völgyi Alpok - Wildspitze

            ...Otthon  harmincnyolc fokos kánikula, de itt hűvös a hajnal a Breslauer Hütte teraszán. Az úri közönség odabenn reggelizik, én pedig közelebb húzódom a gázfőzőhöz melyen a reggeli kávé készül. Közben az eget figyelem, sok a felhő, bár a csúcsok még tiszták. Délelőtt több-kevesebb napsütés, délután zivatar lehet - szól az előrejelzés; tehát megyünk, tétovázásnak semmi helye.

Összepakolunk majd áttörünk a bejárat körül felhalmozott hátizsákok, botok és jégcsákányok barikádján és már úton is vagyunk.  A ház körül még füves terpen majd omladékon, (nem is olyan rég) volt gleccser morénadombjain kelünk át. Az egyik ilyen morénagát mögött kis tengerszem csillog, optimista módon éppen az egyetlen kis darab kék eget tükrözve vissza. Közben pedig fürkésszük az utat és a célt. Jobbra fent kibukkant egy csúcs kereszttel a tetején- Ő lenne az? Az útvonal sem egyértelmű; egyre beljebb hatolva a Mitterkar katlanába látszólag csak meredek, hóval kitöltött folyosók vezetnek  tovább. Az előttünk haladó csapatokat figyeljük, merre tovább? Egy nagy, benyúló sziklasarkantyút megkerülve azután már látszik a folytatás. Jobbra, eddig takarásban lévő  meredek hóteknőben kaptatnak felfelé. Itt kezdődik az út komolyabb része, felvesszük hát a hágóvasakat, beülőket és előkerül a kötél is.

           A hólejtő fele magasságában azonban változik a terep; az útvonal nyilvánvalóan balra a sziklákon vezet tovább. Csábít ugyan némileg hogy folytassam az utat egyenesen felfelé a 40 fok körüli lejtőn (láthatólag 100 méternél kevesebb szint van hátra.) - de biztos megvan az oka mindennek, tehát mi is felkapaszkodunk a sziklákra. Bár sokan hágóvassal járnak itt is, a balesetveszély miatt inkább időt szánunk a levételükre. A sziklás szakasz végig drótkötéllel van felszerelve, ezen felül úgynevezett Thenius-szögek is segítik a biztosítást. Látványos szakasz de nem nehéz és nem is hosszú, nemsokára kibukkanunk a Mitterkarjoch 3470 m magas nyergébe. 

Kitárul a táj, a Wildspitze északi lejtőinek gleccservilágába érkeztünk. Előttünk a Taschachferner tágas hómezői, rajta apró, egymás mögött sorakozó emberkék közelednek az  csúcs felé. Fejünk felett azonban a szó szoros értelmében fellegek gyülekeznek, alig valamivel felettünk buknak át a gerincen. Kezdem gyanítani hogy ez az utolsó kilátópontunk.

  Továbbindulunk, és valóban, nemsokára belemerülünk a tejfölbe. Utolérünk egy helybéli csapatot akik éppen visszafordulnak. Nem látni semmit, nincs értelme - mondják. Gondolom majd visszajönnek jövő hétvégén, vagy amikor épp jobb idő lesz. Mi persze nem igy vagyunk ezzel. Messziről jöttünk, sokba került, győzni akarunk. Nem fordulunk vissza csak ha veszélyessé válik. Vagy még akkor sem. Sokfélék vagyunk, sokféléppen járunk a hegyek között, a motivációk különbözőek, és mint látható a lét határozza meg a tudatot... Efféle gondolatok járnak a fejemben miközben az előttünk járók nyomaiban taposom a havat. A tájból semmit sem lehet érzékelni, hasadékok sem nagyon színesítik a terepet, lassan felfelé haladunk majd egy rövid jeges szakasz után váratlanul partot érünk. Köves, omladékos lejtő van előttünk (fogalmam sincs hogy a hegy melyik része), de egy visszatérő páros megerősít hogy jó nyomon vagyunk. Sáros, tötmelékes ösvény vezet egészen egy hópárkányig ahol a szél is arcunkba vág - innen tudjuk hogy a gerincen vagyunk, nincs már sok hátra. A köd vékonyodik valamennyit, de éppen csak hogy az alattunk lévő mélységet érzékelhesük. A kötelet megvezetjük a sziklák között mert  a gerinc egyre meredekebben emelkedik - és szinte az orrunk előtt bukkan elő a nagy acélkereszt a ködből.  

Megérkeztünk. A felhő makacsul ragaszkodik a hegyhez, így a kilátás mint jutalom elmarad, erkölcsi győzelemmel kell beérnünk.





        ...Lefelé menet a nyeregnél kezd javulni az idő. Útbaejtjük a kis tengerszemet, pihenőt tartunk a parton. Már kék az ég, fehér felhőpamacsok közül néz le a ránk a Hegy. Mosolyog, szinte kárörvendően.

Mi visszamosolygunk. Szép túra volt. Nincs harag.














A fotókat Bács Nóra készítette.