2012. november 26., hétfő

Liptói-Tátra - ilyen volt

… Már az utazás is szívmelengető látvány a felvidéki erdők őszi pompájával. A zólyomi erdők arany ragyogását felváltja az idővel dacoló fenyők sötétzöldje, mire megérkezünk a Zuberec falu feletti Zverovka menedékházhoz. 

A vasárnap délutáni nyüzsgés lassan alábbhagy mire behurcolkodunk, nem sejtvén hogy meglepetés vár ránk: a házban ugyanis nincs víz, minek okán be is akarnak zárni addig amíg helyre nem áll a rend. A helyzet súlyos de nem komoly: több pálinkánk van mint vizünk!  Tárgyalásokba bocsátkozunk és elérjük hogy maradhatunk, mutatnak egy közeli forrást ivóvíz gyanánt +jóvátételként 1 azaz egy vödör vizet kapunk „csak külsőleg” minden egyéb szükségletünk kielégítésére. A dolgok ilyetén kedvező alakulása feletti örömünkben nyomban teszünk is egy bemelegítő túrát az Osobitá alatti nyeregig és vissza. Este a ház ivóhelységében megnyugodva tapasztaljuk hogy az általános szárazság nem érinti a csapolt termékeket, így nyugodt és mély álommal készülünk a másnapi túrára.
           Reggel deres már a határ, elkél a meleg ruha míg nekivágunk a Brestová felé tartó 900 m-es kaptatónak. A lejtő felénél érnek a nap első sugarai, majd mire a főgerincet elérjük, nemcsak a kabátok de a hosszúnadrág is lekerül. Az északi oldalakban itt-ott hófoltok díszlenek, az áfonyák vesszői kopaszon meredeznek már, de szinte nyári meleggel simogatja a nap a havasok megbarnult gyepbundáját.
      A Brestovát elhagyva a Salatín csúcsán lépjük át a kétezer méteres magasságot. Ugyanitt  nyerünk beavatást a geoládázás rejtelmeibe, útitársunktól fellelkesítve lelkesen merülünk  könyékig a kövek alatti sötét és nyirkos lyukakban…
      A Salatín után a Skriniarky nevű szakaszon kapunk ízelítőt először a sziklák világából. A szaggatott gerincen itt-ott lánc is akad, bár inkább útban van semmint segítene. A következő nagyobb csúcs a Pachola 2166 méterrel, ez már igazi csúcsélmény, kis kereszttel a tetjén. Ismét kb. 150 m szint le és fel (ez itt a ”szabvány” két hegy között úgy tűnik), és a Baníkov 2187 m-es csúcsán, túránk legmagasabb pontján állunk. Belátjuk szinte a teljes eddig megtett utunkat; észak felé alattunk a Rohácsi-tavak csillognak, távolabb a Babia Gora hegyháta magaslik, nyugatra a Liptói –és a Magas-Tátra hegyrengetege, délen az Alacsony-Tátra szelídebb lankái zárják a látóhatárt.
    Innen le is vághatnánk a Zsári-házhoz de eltökélten folytatjuk a mai napra előírt gerinctúrát. Az idő gyönyörű, várhatóan még világosban térünk le a Smutné nyeregből a ház felé. A nehézségek azonban most kezdődnek. A Baníkov nyugati gerincén már komolyabb kitett szakaszokon kelünk át (itt azért nem baj hogy van lánc), majd a Hrubá kopa „pihentető” szakasza után (átmenetileg két lábra egyenesedünk) a Tri Kopy („Három Fej”) három sziklás csúcsa az utolsó akadály mára, szintén láncos szakaszokkal. Késő délutánra jár mire elkezdünk erszkedni a ház felé; és miközben a völgyet lassan birtokba veszi az este, a hegytetőktől valószínűtlen vörös izzással búcsúzik a nap.

…És lőn este és lőn reggel (na jó, hajnal...) alig néhány óra leforgása alatt, és ugyanott kapaszkodunk felfelé, ugyanolyan sötétben mint tegnap… a gerinc alatt érnek a nap első sugarai stb. (nem mert nem jut más az eszembe de egy az egyben mint előző nap :o) ; és folytatjuk a főgerincet ahol abbahagytuk. A Placlivé tetején tartunk tízóraiszünetet. Ez a lankás hegytető táborhelyül szolgál a téli gerinctúrák során, és a ráérő túrázók szemmel láthatólag egymást múlták felül a kreatív kőrakások építésében. Amolyan miniatűr kőkorszaki kultuszhelyhez hasonlatos a hegytető.
     Ezután következik a Hegyes-Rohács, a maga piramis alakú sziklacsúcsával. A „Nyugati-Tátra Matterhornja” titulus azért talán túlzás… de valóban szép hegy. Az utolsó biztosított szakaszokon ereszkedünk le a túloldalán a Jamnícké-nyeregbe. Itt alábbhagy a gerinc alpesi vadsága, szelíd füves hegytetők sora nyújtózik egészen a Magas-Tátráig. Nekünk azonban már csak egy hegyünk maradt: a lengyel határ kiszögellésében álló Volovec az utolsó kétezresünk. Észak felé fordulunk és a Rakon hegyvállán búcsúzunk el a körpanorámától amellyel kétnapos gerincvándorlásunk kényeztetett bennünket.
         Innen már csak lefelé vezet az út; a tetők meleg napsütése után  belemerülünk a  völgy hideg, nyirkos levegőjébe. A menedékházhoz érve párafelhők gomolyognak a réten és a hazaúton már vigasztalan novemberi köd borul az árvai falvakra. De odafent a hegyen még talán most is kék az ég; és mi emlékeink közt hozzuk magunkkal az ősz utolsó ragyogó napjait…

További fotókat a "Liptói-havasok-fényképek" c. bejegyzésben találsz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése