Kárpát-Túra: Adula és Wallisi-Alpok

... avagy egy visszafordulás története

A Nyugati-Alpok az igazi nagy hegyek birodalma! Ezért is mentünk oda, mindenesetre útközben is körülnézve egy kissé, hogy lássunk olyat is ami mellett elautóznánk legtöbbször! Júliusi magashegyi túránk rövid összefoglalója alább!

Július 16.

Éppen ezer kilométerre otthonról állunk meg, hogy az Adula-Alpok hegyei között is túrázzunk! (és nem utolsó sorban hogy a végtelennek tűnő távolságot is megtörjük ...)

Rövid kirándulásunk az Oberalp-hágó kétezer méteres magasságából indul. Kényelmes ösvény vezet a zöld alpesi réteken át, alattunk az országút szerpentinjeivel; majd erősebben emelkedve, de így is egy bő óra alatt elérjül a Lei da Tuma tengerszemet - amely nem kevesebbről híres, minthogy innen ered a Rajna (a pontosság kedvéért annak is az "Elülső" ága). Magas, kopár csúcsok között bújik meg a kis tó, már a hegyek árnyékában, mire odaérkezünk. Túlsó zugában csábító zöld pázsit - (van is aki ezt választja éjszakára), de a többség tovább kapaszkodik a kétszáz méterrel feljebb éptett menedékházig. Mi is ezt vesszük igénybe; igazi, barátságos és nem túlméretezett hegyi szállás (persze távolról sem szerény árakkal, nekünk legalábbis).

Július 17.

Másnap, ragyogó hegyi reggelen indulunk hogy bezárjuk a kört a hágó felé. Felfelé kapaszkodunk a Rajna-forrás legfelső katlanába (ottjárttunkkor a tó fölött már alig szivárgott valami víz); majd a Pazolastock 2740 méterével érjük el a csúcspontot - néhol sziklás gerinc (könnyen járható, csak a hegyi érzés kedvéért); csodás panoráma, üde reggel, egy több figyelmet érdemlő (ezért nem túlzsúfolt) tájon!

Innen már csak lefelé van, egy óra kell míg elérjük a parkolóban várakozó autóinkat, zárva ezzel az Adula-Alpokban tett rövid látogatást.

Mindez azonban csal az előjáték volt; jöjjön most az igazi cél: irány a Wallisi-Alpok, a négyezresek birodalma! Azon belül is az Alphubel, 4206 méteres magassággal van betervezve! Újabb három órás autóút következik, nem akármilyen terepen, az Apok szívében, mire megérkezünk a túra kezdőpontjára, a 2100 méteren fekvő Täschalp parkolójába (szintén nem egyszerű megközelítéssel ). Innen nincs messze a ház, a Täschhütte "mindössze" 2700 méteren vár minket - ennek másnap lesz meg a böjtje majd ... Mindenesetre szűk két óra alatt felérünk, csodaszép hegyi tájon járva, lábunknál a havasok legszebb virágaival, míg körülöttünk az Alpok négyezres hírességei magasodnak... Igazi élménytúra a házig, ahol végre kis pihenésre is van idő. Kicsire csak, mert a reggeli 3 azaz hajnali háromkor vár minket ... Ez azért, bár korai keléshez szokottak vagyunk, kicsit sokkoló; és jelzi a másnapi út várhatóan erősen szétolvadt állapotát is ... de megyünk persze.

Július 18.

... és lőn este és lőn reggel 3 (gyors egymásutánban) ... Indulás felfelé! A csapat egy része előttünk halad már, jó tempóban, mi késlekedünk némileg. Az időjárásra panasz nem lehet, Abban az értelemben legalábbis, hogy tiszta az ég és meleg van. Legfeljebb az hogy mindez nem csak ma, a mi kedvünkért, hanem hetek óta; eltüntetve a hó utolsó foltjait közel négyezer méteres magasságig és rommá olvasztva a lecsupaszított gleccsereket ... emiatt aggódom kissé azért.

A sötétben gyorsan elérjük a 3100 méteres magasság körül fekvő gleccsertavakat (nem valami ragyogó kék tengerszemet képzeljünk ide, bőséges de zavaros víz táplálja most ezeket az amúgy viszonylag friss keletű tavacskákat); majd 3400 méter körül a jégmező szélére érkezünk. Kemény jég, egyelőre belátható a felszín, így csak a hágóvasak kerülnek elő. Felfelé azonban egyre meredekebbé válik, újabb megállás amíg bekötjük magunkat, és mászóvasaink is ismételten igazításra szorulnak. Megy az idő ezzel is, lassan lemaradunk a csúcstámadó mezőnytől (bár csodaszép az idő, és így legalább van idő hátrafelé is elnézelődni, ahol már reggel van odafenn, a Matterhorn és a Weisshorn magasságában).

Haladunk azért tovább, feljebb már hóra érünk, kb ugyanitt megjelennek a hasadékok is, melyek szép számmal akadályozzák a haladást - az út inkább érdekes mint nehéz de folyamatos figyelmet igényel a csapdák kerülgetése és a hó alatt futó repedések kipuhatolása. Végül a lejtés alábbhagy, már csak a hasadékok kerülgetése marad, és már napfényben érkezünk az Alphubeljoch széles, lapos nyergébe. Innen két lehetőség kínálkozik: egyenesen a gerincen, rövidebben, elég meredeken, várhatóan jeges pályán; vagy kb szintben keresztezve a hegy keleti oldalát, majd a normál úton fel a csúcsra. Rövid tanakodás után a jégmászásba hajló gerincutat elvetem, marad a könnyebb de nem feltétlenül biztonságosabb irány. A tempó most már lassú (lassan szembejönnek a legkorábbi csúcsmászók) és az első intő jelek sem váratnak: a felettünk húzódó sziklákról már most kövek görögnek le, keresztezve leendő utunkat. Elöl nagyobb hasadék, amolyan bergschrund (peremhasadék; a tulajdonképpeni mozgó gleccserjég kezdete) húzódik keresztben az úton, figyelem a nagyon óvatos átkeléseket ... Hátrébb, ahol meredekké válik ismét az ösvény, felülről függő (olvadozó, talán roskatag) jégtömegek kísérik a nyomokat. Kérdéses hogy érdemes-e folytatni. A szembejövők is inkább lebeszélnek, sőt, a hosszas tanakodás alatt gyorsabb társaink is visszaérnek. Ennyi hát, visszafordulunk. Egy négyezressel kevesebb ...

És a tanulság?

Nem kevesebb, legfeljebb nem lett több egy négyezressel. És hogy bármilyen ragyogó az idő, most már ebből is sok volt; hogy nincs "könnyű" gleccserhegy; vagy ha van is, egyre kevésbé veszélytelen. És a szokásos, légy gyors, indulj időben, légy kondiban ... stb. És hogy nehéz a döntés ilyenkor (mert nyilván utánunk is felmentek még, minden ellenjavallat ellenére is, és minden jel szerint vissza is tértek - de a döntésnek mindig objektívnek kell lennie. Bármekkora a hegy, bármekkora motiváció, bármibe került is, akárhogy süt a nap ; bármennyire valószínűtlen, hogy éppen ott éppen akkor, éppen velünk történik valami - itt ez volt a helyes döntés. A csúcs megvár, a Hegy pedig így is bőkezűen kínálta szépségeit, mint azt az alábbi képek is bizonyítják!