2012. augusztus 23., csütörtök

Weisskugel - "Fehér Golyó" a tejfölben

"Nagyszerű hegy, melyet megmászói nem felejtenek el"
(R. Goedeke: Háromezresek az Alpokban)                                                                                              
      "Ende".
       Valahol az Ötz-völgy mélyén, ezzel a kis felirattal megszűnik az utunkat kísérő vidám piros jelzés. A kaland azonban ott kezdődik ahol az út véget ér, tehát keressük a folytatást hogy feljussunk a Hintereisferner egész völgyet betöltő, hatalmas gleccsernyelvére mely - jó öt-hat órás túra után - a völgy legtávolabbi zugában magasodó Weisskugel csúcsra vezet minket - ha az időjárás is engedi.
        - Ott vannak! - hallom társaim kiáltását. Már lén is látom az előttünk haladó három fős csapatot, egészen a jégtömeg alján kaptatnak felfelé. Utánuk! -mert ugye aki elől megy az tudja az utat - ez egyébként minden túravezetői hatalom alapja  is :o) Lélekben felkészülök a félnapos üldözőversenyre...
         A  gleccsert megközelítve barátságtalanná válik a terep- sáros, jeges, instabil törmelék kaotikus tömege - ilyen lehetett a világ a teremtés kezdeti stádiumában. Talán ember nem is járt még itt. (A hasonlat nem is áll távol a valóságtól, hisz a jég nemrég húzódott vissza innét; az emberek pedig az úton közlekednek, vagy harminc méterrel magasabban mint utóbb kideült.
A problémákon azért hamar úrrál leszünk és szinte megilletődve állunk  a roppant jégfolyam hátán. Isten hozot a jégkorszakban! Mint valami gigantikus több száz méter széles sztráda vezet a völgy belseje felé vagy nyolc kilométer hosszan, középtájon egy kanyarral - a dimenziók ahhoz foghatók mintha a Dunát látnánk a visegrádi szorosban.

          Kényelmesen haladunk ezen a fantasztikus országúton, a jég érdes, nem csúszik, egyelőre hó sincs így a hasadékok rendszere is nyitott könyv. Csak az időjárás ad okot az aggodalomra: háromezer méter felett többé-kevésbé stabil felhőfüggöny rejti a tájat. Bár nem rajongok érte hogy folyamatosan az előttünk haladókhoz igazodjunk, a felső, havas szakaszon azért jól jönnek majd a nyomaik hogy megtalláljuk "Fehér Golyót" (ezt jelenti a hegy neve) a ködben....
          ...Lassan elérjük a ködzóna alját. Követjük a nyomokat - mígcsak élesen balra nem fordulnak. Itt közel vagyunk a gleccser széléhez és nem tudom mire vélni az irányváltást -  valószínűleg feadták az ingerszegény ködtúrát és partra szállnak a Bellavista ház irányába. Na! Most tehát nincs előttünk senki, mehetek amerre akarok...elő hát a tájolót, gyorsan mérek egy irányszöget a félig mögöttünk, még a felhőtakaró alatt látható meterológiai állomás épületére. Más ismert pont azonban nincs, vagyis a heyzetünk meghatározása enyhén szólva hozzávetőleges. Iránymenet következik, egyik kezemben tájoló, másikban túrabot amivel a gleccser rejtett csapdáit szondázom. Elöl megyek, így nem látom társaimat, de legalább ők sem az én aggályaimat. Előttem a végtelen fehérség, fent, lent, körben, nincs más biztos pont csak a tájoló iránytűje ami előre mutat a semmibe, meg a kötél amely köldökzsinórként kapcsol az emberiséget képviselő három túratárshoz. Nem akartam idejekorán letörni a bimbózó lelkesedést, de az efféle műszeres megközelítésnek megvannak a maga határai... kb negyven percmúlva a nyeregben kell legyünk számításom szerint, addig kellene történni valaminek különben a dicstelen visszafordulás fenyeget ...lassítok is kissé, időhúzó szándékkal....
                És lőn!  Oszlik a felhő; az aréna fölül  felgördül a függöny , kibukkannak a völgykatlan díszletei. Megkönyebbülés - és zavar.  Nem hasonlít arra ahogy elképzeltem. Tőlünk lejjebb, jobbfelé pillantok meg egy tágas nyerget , túloldalán  csúcs kereszttel a tetjén - ennyire eltájoltam volna magam?!
-Jó helyen vagyunk? - kérdezi valaki.
-Soha jobb helyen nem voltunk - felelm őszintén, mert a táj meseszép, miközben lázasan próbálom lehetséges pozíciónkat leszűkíteni. Egyelőre az sem biztos hogy melyik országban járunk.
           - Ott vannak!! - A mutatott irányban  apró alakok kapaszkodnak fel egy keskeny, meredek folyosóban. Az lenne a mi hegyünk? - a rejtélyt fokozza hogy négyen vannak, vagyis nem azonosak az előttünk haladókkal. Mindenesetre felveszem az irányszöget mielőtt a felhő ismét összezárul előttük.
Egyik kézben tájolóval, másikban bottal szondázva a havat igyekszem tartani az irányt  - de az időjárás úgy tűnik  immár kegyeibe fogadta kis csapatunkat. Egyre többet látni a környező tájból és lassan a Nap is előbukkan. Összeáll a kép, helyére kerül minden.
            A nyomokat követve keskeny, szurdokszerű völgyben érjük el a gerincet - ez e kis rejtett átjáró hát a Hintereisjoch - valamiért hatalmas, széles nyeregre számítottam amely méltó a hatalmas jégfolyam nevére.
Felettünk meredek hólejtő vezet az előcsúcs havas púpjára, majd az eddigi végtelen tér hirtelen keskeny hóéllé szűkül. A háztető-szerű hógerinc túloldalán közel függőleges, tízméteres torony őrzi az utolsó, már könnyebb szakaszt. Mi vagyunk ma az  itt az utolsók,  miénk a hegy tizenöt perces izgalmas mászás (és majd' hét óra gyaloglás)  után.
         Az idő sürget, nem maradunk soká. A lefelé vezető út bár gyorsabb, így is végtelen hosszúnak tűnik. Útközben megtekintjük saját, felvezető nyomainkat, ahol is megállapíthatom hogy nem kerültünk sokat, bár az iránytartás - köszönhetően a hasadékok keresgélésének-kerülgetésének - kívánnivalót hagy maga után.  Gyönyörködünk a környező tájban amely idefelé rejtve maradt, és megcsodáljuk a gleccser változását, a felszínén csordogáló  rengeteg erecskét, patakot, hogy egyetlen forró nyári nap mennyi pusztításra képes ezen az irdatlan jégtömegen is. 
Partra szállunk végre, és a morénadombok közöt messziről virít a piros jel.
Ende. A kaland véget ért. Szép nap volt egy nagyszerű hegyen - amit valóban nem felejtünk.

A fotókat Bács Nóra és Hunyadi László készítette.

Véleményed, kérdésed van az itt olvasottakkal kapcsolatban? Írd ide vagy küldd el e-mailban a  karpat-tura@freemail.hu címre! (Bejegyzésed moderálás után válik láthatóvá.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése